Kozma István - a Pici névre hallgató óriás - három olimpián vett részt, 1960-ban negyedik, 1964-ben és 1968-ban olimpiai bajnok, máig ő az egyetlen magyar birkózó, aki két ötkarikás elsőséget tudott nyerni.

Mindenkit legyőzött, akit lehetett, csak a végzetét nem bírta két vállra fektetni! 42 éve, 1970. április 9-én hunyt el, közlekedési baleset következtében.

Emlékezzünk rá a Magyar Testnevelési és Sportmúzeum segítségével!

Azt írja Kozma Istvánról a Sportlexikon, hogy a magyar sport kiemelkedő egyénisége volt. Hát persze, hogy az volt őmackóssága a maga 198 centijével, 140 kilójával!

Aztán azt is írják róla (Szekeres István: Karfiolfülűek klubja - Sport, 1984), hogy a "mindig mosolygós arcával mindenki Picije volt az utcán, kellemes színfoltja életünknek. Kicsit tán a városkép része is."Hát igen: az volt.

Hát igen: sokat írtak róla.
Mitagadás: most ennek az utóbbinak kifejezetten örülök, megkönnyíti a dolgomat. Pedig ismertem. Ha egyáltalán lehetett őt ismerni.

Még Szegő András, a honi sportújságírás legnehezebb fajsúlyú egyénisége (lehet, hogy túlzás, de szerintem az égvilágon semmi nem érdekli igazán az operán és a világ "nehézatlétikai sportágak" feliratú címkéjét viselő szeletén kívül) is azt fejtegette Pici halálának 25. évfordulójára írt visszaemlékezésében, hogy mennyire nehéz volt őt valójában megismerni, hozzá igazán közel kerülni. Magányos volt a legnagyobb, legszínesebb társaságban is.

Pedig ismertem... Na, nem annyira, hogy módomban lenne - divatos szóhasználattal élve - megerősíteni vagy cáfolni a fenti, röpke bevezető jellemzőket.
Kozma István, ha nem is mindennapos, de viszonylag gyakori vendég volt nyaranta a hatvanas évek közepén, végén a margitszigeti Sportuszodának. Amikor elsötétült az ég a férfiöltöző felől, tudtuk: megérkezett. Amikor elsétált a medenceparton, s mi, a vízben szenvedő úszók két résztáv között kipillantottunk, valóban úgy tűnt: eltakarja a Napot!

Akkor még nem tudtuk, hogy a Sportlexikon meghatározását ("kiemelkedő egyéniség") szó szerint kell érteni. Emlékszem, felballagott a tribünre, egymaga elfoglalt vagy fél szektornyi helyet és leheveredett a padra. Kész csoda történt, nem gurult le róla: széltében feltétlenül alul méretezett volt kedvenc napozóhelye. Rendszerint volt vele egy, ha jól emlékszem, még az átlagosnál is filigránabb hölgy (kopik a memóriám, az is lehet, hogy nem mindig ugyanaz, de a méret biztosan stimmelt...). És megkezdődött a műsor.

Nem, nem az emlékek kötelező tisztelete, vagy a halottról jót vagy semmit elfogadott elve gátol abban, hogy részletezzem: mi történt, mit láttunk, miben volt része az uszoda komplett publikumának. Nem. Tény, hogy vannak a jó ízlésnek is határai, meg létezik ugye bizonyos fokú diszkréció, meg férfiszolidaritás is, de ezek mögé bújnom felettébb kényelmes megoldás lenne.

Nem. Azért nem akarok majd' 30 év távlatából is mégoly élénken élő emlékképeket sem felidézni, mert - felidézhetetlenek. Kérem tisztelettel: elégedjenek meg azzal, hogy az(ok) a feltűnően filigrán hölgy(ek) egy bizonyos idő után eltűnt(ek) szemünk elől. Eltakarta ő(ke)t egy hegy. Ha megengedik, maradjunk is ennyiben...

Néha összefutottunk az öltözőben, ahol a világ kétségkívül legintelligensebb kabinosával (ne feledjük: sok volt akkoriban az úgynevezett deklasszált elem...), Marinovich Sanyi bácsival együtt csodálkoztunk: hogy fér be abba a szűk kabinba? Ha élne, talán meg is sértődne állításomon, mégis vallom: fogalma sem volt, hogy ki vagyok, de már a második találkozásnál olyan barátságosan köszönt, hogy alig bírtam megelőzni, s úgy érezhettem, már régen jó barátok vagyunk.

Hja, volt rutinja. Tudják: ismerte a fél város, ő volt mindenki "Picije".
Azt is írja róla a Sportlexikon, hogy Keresztes Lajos, az 1928-as amszterdami olimpia könnyűsúlyú bajnoka 1956-ban, 17 esztendősen fedezte fel, amint nem is túl ügyetlenül (utánpótlás válogatottságig vitte...) kosárlabdázott. Három évvel később nyerte első országos bajnokságát és ettől kezdve nem volt megállás.

Nem volt semmiben megállás!

Amilyen "szép nagydarab" ember volt, annyira volt összetett, időnként komplikált egyéniség.
Csak a szőnyegen aratott győzelmei voltak roppant egyszerűek. Jobb volt és kész! Túl a római olimpián (4. Lett), meg a jokohamai világbajnokságon (bronzérem), az 1962-es toledói vb-n nyert először nagy versenyt. Ekkor átmenetileg megtört a lendület: 1963. Helsinborg, világbajnokság - csak ötödik.
(Nem szeretném megakadályozni az olvasót és magam abban, hogy szépen, komótosan végigmenjünk a Kozma-karrier egyes állomásain, már csak a történeti hűség kedvéért is, de nem tudom megállni...

Mint említettem volt: sokat, nagyon sokat írtak Kozma Piciről. Volt miből szemezgetnem. És ráleltem egy - figyelem! Három és fél évvel későbbi! - 1966 karácsonyi Népsport-cikkre. Bellák Ferenc, az akkori sportágfelelős "követte el". Még lesz szó erről az írásról, de most csak azt idézném, ami az 1963-as, kétségkívül kudarcot hozó helsinborgi világbajnokságra vonatkozik. Remélem, nem csak számomra tanulságos... Íme:
"Egy képet mutat.
- Három példányt őrzök belőle - közli. - Helsinborgban készült a világbajnokságon.
Ránézek. A sajtóban is megjelent annak idején: a szovjet Roscsin a mezénél fogva húzza vissza a szőnyegre Kozmát.
- Egy kiragadott tizedmásodperc a tízperces küzdelemből. Lám, milyen gyáva ez a nagy ember! Még most is jól emlékszem arra, mekkora fájdalmat okozott nekem ez a kép. Úgy véltem, túl szigorúak hozzám, hiszen én akkor is mindent beleadtam. A tanulságot azért levontam: többé még ennyi alkalmat sem adok arra, hogy gyávának nevezzenek.")

Egy-egy világbajnoki arany és világbajnoki kudarc. Ez volt a mérleg a tokiói olimpia előtt. Amikor mindenki a favoritok között emlegette, függetlenül az előző évi ötödik helytől. Meg a fentebb említett fotó által kiváltott - pro és kontra - reakcióktól. Gyáva vagy nem gyáva? Csak és kizárólag az adottságainak köszönheti, amit elért és köszönheti majd, amit el fog érni? Örökké téma volt mindez akkoriban. Azt is írja a Sportlexikon - hogy rögtön cáfoljam az egyik fenti kérdésben sugallt állítást -, amit olyan óriásokkal kapcsolatban, mint ő volt, ritkán mondanak: rendkívül dinamikus, technikás, akció-gazdag birkózásával lett a világ legjobbja.

Pedig - olvasom szintén egy megsárgult Népsportban (Réti Anna, 1962. Október 21.) - még ő maga is időnként elhitte, hogy elég felvinnie 140 kilóját a szőnyegre: "Itthon az edzéseken és a gyengébb ellenfelek ellen nemegyszer elhatalmasodik rajtam a biztonság: Én vagyok az Erős János, hát csak gyere és próbálkozz! Megtanultam, hogy egyetlen pillanatra sem szabad megengedni, hogy a másik próbálkozzon, sem edzésen, sem versenyen. Mindig mindent nekem kell kezdeményeznem, de ehhez erő és kondíció kell. Nem lesz egyikből sem hiány."

Kozma volt az ifjú titán, a rettenthetetlen óriás a hatvanas évek első felének birkózó-válogatottjában. Olyanok között, mint Polyák Imre, meg Gurics György. Túl nagy szája nem lehetett. A fentebb idézett cikk szerint ő egyszerre ebben a társaságban a legnagyobb és a legkisebb is. Furcsa kettősség. Nehéz volt elviselni.

Olyannyira, hogy abban a bizonyos kritikus esztendőben - igen, Helsinborg évében, 1963-ban - a hatalmas tehetséget, az elmúlt vb aranyérmesét egész egyszerűen kizárták a válogatottból. Történt, hogy február közepén amolyan kerekasztal-beszélgetést kellett miatta összehívni. Kritikusai szerint túlzottan is éreztette társaival kétségkívüli fizikai fölényét, s ez veszélybe látszott sodorni a válogatott felkészülésének harmonikus nyugalmát. Ráadásul háromszor is elkésett a közös gyakorlásokról. Matura Miska bácsi, a legendás szakember eltanácsolta.

Így fogalmazott a Népsportnak adott nyilatkozatában: "Ezt a lépést meg kellett ennünk. Méghozzá Kozma István érdekében. Szeretnénk végre megértetni vele, amit mi már több éve látunk, hogy nagyra hivatott birkózó, akinek nem szabad elfecsérelnie értékeit... Vele szemben mi nem azt a követelményt támasztjuk, hogy itthon nyerjen, hiszen erre könnyedén képes. Neki a világversenyeken kell helytállnia, és ez sok munkát, nagy fegyelmet és akaraterőt igényel."

Pici, mint minden sztár, szuper érzékeny. Azon a bizonyos megbeszélésen nem ismerte el ugyan hibáit, de megfogadta: változtat magatartásán. Nem tette. Gurics György, a 10 évvel idősebb olimpiai bronzérmes és világbajnok csapattárs sem dícsérte: "... Sokkal szerényebbnek kellene lennie a magánéletben. Inkább a szőnyegen legyen nagyon akaratos, célratörő, de - ott is fegyelmezett."

Kozma nem csak ellentmondásos figura, tele tüskékkel, hanem balszerencsés is. Közvetlenül Tokió előtt megsérült. Pontosabban rásérült korábbi térdsérülésére. Már majdnem csomagolnia kellett volna, amikor egy edzésen megtörtént a baj. Két napig járni sem tudott. Az első csoport, kilenc birkózóval, már útra kelt Japánba, ő ellenben maradt: a Sportkórház lakója lett. Azért valamit hathatott rá az olimpia közelsége, a vágy, hogy ott legyen Tokióban, de talán az előző évi vb-kudarc, meg a néhány - jogos vagy elhamarkodott, édes mindegy - elmarasztaló vélemény is. A Sportkórházban ugyanis két nap után elmúltak a fájdalmai, s ő még ennyit sem tétlenkedett, fekve nyomásban alighanem hamarosan világcsúcstartó lett volna. Tudniillik: napi 52 tonna volt az összadagja, 90-125 kilós tételekben, 5-ös szériákban. Az a fránya jobb térd is szépen javult, s az utolsó "csapolás" után már Kozma is. Balogh főorvos úr is bizakodott a második géppel útra kelhet Pici Tokióba!

A többit tudjuk: ugyanazon a napon (1964. október 19. Vasárnap), amikor Polyák Imrének három ezüst után negyedik nekifutásra sikerült kiharcolnia az ötkarikás aranyérmet, akkor "második kísérletre" tudta ugyanezt produkálni. Ahhoz képest, hogy egy évvel korábban csak ötödik volt a vb-n, meg azzal a bizonyos "menekülős" képpel azt akarták elhitetni róla, hogy gyáva ez az óriás, s az olimpiai esztendő elején még a válogatottból is "elzavarták" nem megfelelő "hozzáállása" miatt, nem is beszélve a fájós térdéről - nem semmi!

Szóval nem kellett csalódnia a világ rendjében: olimpiai bajnoknak rendeltetett és az is lett! Következhetett megint a nagybetűs Élet.

Ha nem lenne fizikai képtelenség, akkor azt mondanám: egy ország hordta Picit a tenyerén. És Pici élvezte az Életet. Élvezte, hogy egy kicsit ő ennek az Életnek a császára. Talán hiányzott egy atyai füles... Ez nem véletlenül jut eszembe, mert olvastam egy hajdani visszaemlékezést: felfedezője Keresztes Lajos idézte fel emlékeit, egykorvolt első (és második) találkozását a későbbi, nem csupán fizikai adottságai, hanem eredményei révén is legnagyobb tanítványával. Lajos bácsi az utcán szúrta ki magának a nyurga, de vékonyka fickót. Szabályosan körbejárta, majd egyszerűen leszólította: Sportolsz, te fiú? Kiderült, sportol. Kosarazik. Gyere inkább birkózni a Vasasba - így az egykori könnyűsúlyú olimpiai bajnok -, garantálom neked, ha van benned akarat, magyar bajnok leszel, meg egy év múlva 120 kiló!

A megszólított elcsábult, ígért fűt-fát, aztán - maradt. Elfelejtett lemenni a birkózóterembe. Eltelt nyolc nap. Keresztes - biztos nem véletlenül - megint arra vetődött, megint belebotlott a nyakigláb srácba. Jól összeszidta, s - igaz barátságosan, de - nyakon is legyintette. Aztán már nem maradt el a randevú a szőnyegen. És minden majdnem úgy történt, ahogy az avatott tréner ígérte: 120 helyett: 140 kilós lett Pici, s nem egy, hanem három év múlva lett magyar bajnok. Majd - nem egészen egy évtized után - övé lett az olimpiai arany is.

Keresztes nem csak birkózni tudott, jó szeme is volt.
Szóval ott tartottunk, hogy Pici picit belemerült az Életbe, s talán hiányzott egy baráti... Jó, ha nem is füles, de figyelmeztetés. Na, nagy baj azért nem történt, csupán a Tokiót követő két esztendő három világversenye közül kettőn (1965, Tampere, vb és 1966, Essen, Eb) be kellett érje a második helyekkel. Még szerencse, hogy 1966-ban a birkózóvilág egy újabb vb erejéig visszatért Toledóba, ahol - ugye emlékszünk rá? - 1962-ben már sikerült Kozmának a dobogó legfelső fokára állni. Még szerencse... Mert újra nyert és ez a győzelem egy újabb káprázatos sorozat kezdetét jelentette. Még ugyanebben az esztendőben érte az elsősorban erkölcsi elismerésnek számító megdicsőülés: először pályafutása során ő lett az év birkózója!

A Népsport karácsonyi számából már idéztem a Kozma lelkében hatalmas viharokat kavaró helsinborgi fotóval kapcsolatban, de érdemes további vallomástöredékeket citálni Bellák Ferenc írásából, mert ezek rendkívül tanulságosak. Ha abból indulunk ki, hogy vajh' ki ismerte volna jobban Kozma Picit Kozma Picinél, akkor indokolt igazán odafigyelni mindarra, amit majdnem kérdezés nélkül, már-már monológként mondott az "év birkózója".

"Birkózásban fogásnemenként nyolc bajnokot avatnak, így tulajdonképpen tizenhatan jöhetnek számításba, mégis vita nélkül dőlt el: Kozma István az év legjobbja. Tokió olimpiai bajnoka, a kétszeres világbajnoki aranyérmes nehézsúlyú birkózó először nyerte el ezt a címet. A nagy elődök - hogy csak a legutóbbiakat említsük: Gurics, Polyák - kezéből tehát hozzá került a váltóbot.
- És most arról lesz szó, hogy méltó vagyok-e rá? - kérdezi beszélgetésünk során most utoljára mosolyogva. Vállalja a témát, de bosszankodását nem rejti véka alá.
- Egyik ismerősöm jó múltkorában rámutatott az utcán egy férfira - meséli. - Látod azt az embert? Mindenfelé meséli, hogy milyen nagyképű alak vagy. Láttam az embert, de akkor először életemben. Nem értem, miért mondanak olyanok véleményt rólam, akik nem ismernek eléggé ahhoz, hogy tényeken alapuló véleményük legyen. Pedig úgy látszik, sikk rólam rosszat mondani...

- Most jelent meg rólam egy írás - folytatja. - Az csendül ki belőle, hogy szerencsés fickó vagyok, ennek köszönhetem eredményeimet. Hogy ilyen testi adottságokkal könnyű. Adottságok kétségkívül szükségesek. Hatvankilós emberekből sohasem lesz nehézsúlyú bajnok. De a kilókat meg kell szerezni, s mikor már megvannak, fejleszteni is kell őket. Én sem voltam mindig száznegyvennégy kiló. Vagy azért vagyok különlegesen szerencsés, mert Toledóban idén úgy alakult a verseny - vagy néhány összetartó ellenfelem úgy alakította -, hogy valamennyi mérkőzésemen győznöm kellett az aranyéremért?...

- Mondják: lusta vagyok. Ki látott már lustának a szőnyegen? Igaz, a felkészülés során nem ugyanazt a munkát végzem, mint a többiek általában. Szerintem viszont az lenne a furcsa, ha ugyanazt végezném. Először is komolyan birkózhatnak, van partnerük. Én pedig olyan futballistához hasonlítok, akinek labda nélkül kell elsajátítania a technikát. Nekem más jellegű munkával, például súlyemeléssel kell megdolgoznom az eredményekért. Képesnek tartom magam arra, hogy megtaláljam a legmegfelelőbb adagot, s azt becsülettel el is végzem, de csak annyit edzek, hogy másnap ismét alkalmas legyek teljes értékű munka végzésére. A válogatott keret edzőjével, Gurics Gyurkával jól megértjük egymást ebben a kérdésben. Ő bízik bennem.

Ömlik belőle a szó:
- Most fokozott felelősség hárul rám egy-egy világversenyen. Legyünk őszinték: kevés a győzelemre esélyes versenyzőnk. Az én szereplésem így döntő lehet az egész gárda szempontjából. De a többiek dolgában is érzek valami felelősséget. Nem tudom megállni, hogy ne adjak tanácsot valamelyiküknek, ha úgy érzem, hogy ezzel segíthetek. Nem muszájból szólok, mégis gyakran nem úgy fogadják, ahogy kellene. Ha hallgatnak rám - örülök.
- A nemzetközi versenyeken olyan hangerővel biztatom a többieket, ahogy a torkomon kifér. Roger Coulon, a FILA elnöke, mikor meglát, mosolyogva mondja: passzív, passzív, arra célozva, hogy így szoktam javasolni a magyarok ellenfeleinek intését. Ezért rosszul esik, hogy a kiesett versenyzők közül sokszor többen nincsenek a teremben, míg én az aranyért verekszem. Sajnos csapatunkban nincs meg a kellő baráti szellem. Mindig akad két-három klikk. Takao Jamamoto, egy japán tanár megtanult magyarul, hogy velem az anyanyelvemen levelezhessen. Néhány társam viszont, akikkel életem jókora részét együtt töltöm, nem veszi a fáradságot, hogy odaüljön a szőnyeg szélére szurkolni.

Elmondta ami fájt, lehiggad:
- Szeretném, ha vezérevezős lehetnék, vagy bármelyikünk az lenne. Az legalább azt jelentené, hogy egy csónakban ülnek a birkózók".

Őszintén remélem, hogy nem volt céltalan egy 27 esztendős, ereje teljében, sikereinek - egyik - csúcsán lévő élsportoló karácsonyi vallomását felidézni. Ha szabadna egy kósza tippet megkockáztatnom: korunk fejlett (sport)pszichológiájában járatosak figyelmébe ajánlanám a fenti sorokat, mert - tán mások szerint is - elemzésre és okulásra érdemesek. Bennem kérdések sorát fogalmaztatják meg Kozma morgolódásai. Nem lehetne már időben kikérni és meghallgatni a "magányos klasszisok" véleményét? Miért kell várni a majdnem totális szembefordulásra, -kerülésre? Mi a közös Kozma és a hozzá hasonló extra egyéniségekben? Egyáltalán: van-e valamilyen közös jellemzője a szupersztároknak? Túl persze, a híres-hírhedt érzékenységükön...

Butaság - még egy olyan laikustól is botorság - lenne azt állítani, hogy az a bizonyos 1966-os év végi "kidumálás" volt az oka, de tény: a következő esztendőben tovább ragyogott Kozma csillaga. Mondhatni: állócsillag lett a legmagasabb birkózórégiókban. Pedig nem úgy indult 1967, hogy minden szép, minden jó lesz...

A szokásos márciusi moszkvai Poddubnij-emlékversenyen jól szerepeltek a magyarok, a házigazdák mögött a legjobban, annak ellenére, hogy Kozma csak hatodik lett. A Népsport szakszerű értékeléséből kicseng, hogy ismét voltak ellentmondások Pici "leégését" illetően:
"A nehéz fiúk küzdelmében történtekről meglehetősen ellentétes hangon számolt be a sajtó. Egyik oldalon szót ejtettek Kozma sérüléséről, más lap pedig elítélte bajnokunkat a hatodik helyért, könnyelműségének tulajdonítva azt.

A legilletékesebb, maga a versenyző, így beszél a történtekről:
- A tavalyi Európa-bajnok Roscsin ellen a harmadik menetben megsérült a bal könyököm. Addig lényegesen támadóbb szellemben birkóztam ellenfelemnél, bár akciót nem sikerült végrehajtanom. Továbbra is tartottam a döntetlent. Egész nap étvágytalan voltam, fájt a karom, megpróbáltam borogatással rendbe hozni. Másnap mégis félkézzel tudtam csak birkózni a későbbi győztes Kocsnyevvel. Fogást így természetesen nem tudtam kierőszakolni, de ő cseppet sem volt veszélyes rám nézve. A további küzdelmektől sérülésem miatt visszaléptem, így végül is öten megelőztek, köztük a bolgár Kasszabov, akit egy héttel később Szófiában könnyen győztem le.

Elmondja azt is, miért adta fel a harcot:
- Nem tehettem kockára az eredményes Európa-bajnoki szereplést. Május közepén Minszkban szeretnék helytállni, s ezt esetleg egy súlyosabbra forduló sérülés lehetetlenné tette volna. Itthon is már csak napok választanak el a nemzetközi felszabadulási emlékverseny rajtjától, s onnan sem szeretnék hiányozni. Bármilyen furcsán is hangzik, némileg önbizalmat adott az a tény, hogy sérülten sem tudtak megverni."

Hát igen. Ezt ismerjük: a nagy bajnokoktól mindig, minden körülmények között csak és kizárólag a győzelem az egyetlen elfogadható eredmény. Minden más után, lám, magyarázkodni kell!

És következett Minszk, az Európa-bajnokság, Kozma István aranyérmes lett!
És következett Bukarest, a világbajnokság, Kozma István aranyérmes lett!
És következett decemberben Budapest, a sportújságírók épp tizedik voksolása. Kozma István az Év sportolója lett!

Egyenes út, kitaposott ösvény az újabb olimpiai aranyéremhez! Csalódás kizárva! A nagy örökrangadó Kozma és Roscsin között Mexikóban is, mint oly sokszor a múltban, döntetlen lett, de mivel Kozma előtte mindenkit tussal vert, Roscsin pedig csupán pontozással nyert a német Bock ellen, eldőlt az arany sorsa, Kozma javára!

Nem mernék megesküdni rá, de talán a következő, az 1969-es esztendő volt az, amikor a legsűrűbben megfordult Pici a szigeti uszodában, meg... Na, ez érdekes. Ha nem is pontosan akkor, de akkortájt "játszódik" az a történet, amelyet a korábban már emlegetett, Kozma-ügyben (is) abszolút elfogult, de megbízható "hírforrásnak" tekinthető Szegő András vetett papírra a Nemzeti Sport Magazinban. Mementóként. Tehát tele van érzésekkel. Ilyeneket ír Sz.A.:
"Az Erzsébet hídra kanyarodtunk, mondtad, be kell ugranod a Döbrentei téren az Olympiába Imikóékhoz. A hatvanas évek Pestjének nagy legendája volt ez a hely, az éjszakai bohémek, művészek, sportolók kedvenc találkozóhelye, ahol éppen úgy lehetett a legdrágább whiskyt is kapni, mint hagymás zsíros kenyeret. Aki ott beltag lehetett, az már nagyon valaki volt... Jó fél óra múlva jöttél vissza kis csomaggal, mondtad, hogy Bánfalvi Klári, Imikó felesége pakolt neked valami kis édességet, hogy éjszaka, ha rád jön, tudjál nassolni otthon. Mesélted: minden születésnapod fénypontja, hogy Klári egy hatalmas kübli madártejet készít, a kedvenc ételedet, és azt mind egy ültő helyedben hajtod fel.

A Váci utca hömpölygött végig. Aranyifjúk, béemesek, seftesek, kurvák császkáltak fel-alá, vagy ültek a presszók teraszán. Mindenkit ismertél, és mindenki ismert, mindenkihez volt egy-két szavad, többnyire poénok, vonulásod eseményt jelentett, és érzékelhetően nagyon is élvezted ezt a népszerűséget. ... A Régiposta utca sarkán levő házba befordultunk. Intettél, jöjjek, felmentünk hozzád. ...Aztán mesélni kezdtél. Mindenféléről, ami éppen eszedbe jutott. ...Már hajnalodott, amikor egyszercsak felpattantál. A búcsú fáj, ezért legyen rövid - mondtad, nyújtottad a kezed és az ajtó felé navigáltál... És ahogy álltam a Martinelli téren a 15-ös megállójában és vártam az első reggeli járatot, döbbentem rá, hogy az égvilágon semmi fontos dolgot nem akartál velem Te megbeszélni. Még csak nem fontosat sem. Csupán azért szóltál, és hívtál el engem a verseny után, mert népszerűséged teljében, sikereidnek csúcsán, körülrajongottan, csodáltan is - nagyon-nagyon magányos voltál."

A magányos hős, aki kifelé, a világ felé rendre eljátszotta: néha tényleg, néha csak vélten, de legyőzhetetlen. A szőnyegen produkált bravúrjait jól ismerjük. A volán mögöttieket ...Szekeres Istvántól, a másik szakírótól tudjuk, hogy felfedezőjét, mesterét, Keresztes Lajost egyszer elvitte a Sportcsarnoktól a Dimitrov térig. Az idős trénernek, utóbb bevallotta, egész úton halálfélelme volt. Nem is állta meg szó nélkül: "Pistikém, te a vesztedbe rohansz!" Kozma hahotázott, Keresztes felé fordította két tenyerét: "Lajos bácsi, amíg a volán ebben a két kézben van, addig maga egy percig se aggódjon!"

Pedig a vesztébe rohant...
1970. március 20-án a Nemzeti Sport 6. oldalának alsó fertályán (tehát nem túl feltűnő, nem túl elegáns helyen, mondhatni szerény tálalásban) jelent meg Bőcs Ferenc tollából az utolsó interjú a nagy bajnokkal. Már a bevezető sajátos hangulatú volt...
"... Egy világhírességnek nyoma veszett. Kozma István kétszeres olimpiai, kétszeres világ- és egyszeres Európa-bajnok nehézsúlyú birkózó másfél esztendeje nem hallat magáról. Legutóbb 1968-ban Mexikóban versenyzett, olimpiai aranyérmet szerzett. Azóta semmi.
- Ide figyeljen, ha én ezt így olvasom az újságban, rögtön kivágom az egészet az ablakon!
- Hogyhogy?
- Még maga csodálkozik? Magának semmi egy térdsérülés?
- Kétségtelen. Hosszú ideig bajlódott a lábával.
- Na, ugye. És az átigazolásom? Egy évig húzódott. Végre a Vasasból a Bp. Spartacusba kerültem. És még mindig nincs rendben semmi.
- Nincs?
- Az olimpia óta nem indultam versenyen! A Vasas nem adott ki. Egy évet vártam. Hazai versenyen nem szerepelhettem, még a magyar bajnokságon sem. Az MTS országos elnöke kétszer konzultált az ügyemben - sikerült elérni, hogy külföldön, világversenyen szerepelhetek...
(Gurics György, a válogatott vezetőedzője ritkán beszél lelkesen. Nem szereti a felső fokot. Az edzőtáborból hazaérkezve azonban a szokottól eltérően dicsérő jelzőkkel halmozta el Kozma Istvánt. Elmondta, hogy nagyszerű munkát végzett... Nem szabad róla megfeledkezni, különösen most nem, amikor ilyen lelkesedéssel készül.)
- Általában harminc éven túl szorgalmassá válnak nálunk az emberek.
- Nekem éppen most ment el a lelkesedéstől a kedvem... Ebben az évben még nem mérkőztem, sem az ellenfeleimet, sem önmagamat nem ismerem.
- Feladja?
- Soha. A hármas számot szeretem. Münchenben megszerezhetem harmadik olimpiai bajnokságomat..."

Három héttel később. Az Alkotmány és a Honvéd utca kereszteződése. Kozma kocsija és egy 15-ös autóbusz... Úgy mászik ki a roncsból, hogy kifeszíti az összetört ajtót. Mentők, kórház. Átmeneti remény. Átmeneti. Műtét. Előtte egy fura eset, ami később legenda lesz: kicsi az ágy az intenzíven, a barátok cipelik be a Váci utcai lakásból az otthoni, kényelmes fekhelyet.
De hiába. Sajnos hiába.
Nem az ágyon múlt.