Olympia: a sport bölcsője
Az ókori olimpiai játékok ezer évig követték egymást megszakíthatatlanul szigorú rendben. Közben háborúk dúltak, birodalmak születtek és tűntek el a föld színéről, de győztesek és vesztesek négyévenként megjelentek egy kis jelentéktelen görög városállamban, hogy Zeusz főisten kegyhelyénél összemérjék erejüket, ügyességüket.
Az olimpiák eredete, története sok gondot okozott a történelemkutatóknak az elmúlt évezredek során. Semmi biztosat nem lehet tudni arról, hogy mikor rendezték az első ókori játékokat, a fennmaradt írásos emlékek homlokegyenest mást mutatnak. Egy dolog biztos: megegyezéses alapon Kr. e. 776-tól, az első olimpiai győztes nevének ismeretétől számítjuk az antik Görögországból elindult mozgalmat.
Az ókori Görögországban, azaz a Peloponnészoszi-félszigeten található Olümpia városában (innen ered az esemény neve) rendezték az elsõ olimpiai játékot Kr. e. 776-ban, vagyis több mint 2500 évvel ezelõtt. Mivel ez az esemény nagyon régen volt, nincsen biztos forrásunk arra vonatkozólag, hogy ki indította el ezeket a rendezvényeket. Vannak, akik Héraklész (akit a rómaiak Herkulesnek neveztek) dicsõ hõstettei között tartják számon az olimpiák elindítását. Más feltételezés szerint azonban a mondabeli Pelopsz (a Peloponnészoszi-félsziget névadója) nevéhez fûzõdik, aki kocsihajtásban legyõzte Oinomaosz király lányát, Hippodameiát. Az viszont biztosan tudható a csekély számú leletbõl, hogy az ókori olimpiai játékokat Zeusz, vagyis az istenek atyja tiszteletére rendezték. Eredetileg tehát hasonlítottak ezek a rendezvények a kultikus halotti és termékenységi rítusokhoz.
Az olimpiai játékok eleinte nem nemzetközi méretûek voltak: csak görögök vehettek részt, azaz úgynevezett pánhellén rendezvénynek minõsültek. Volt azonban egy nagyon fontos szabály: a sportversenyeket csak békeidõben rendezhették meg. A háborúskodást tehát erre az idõszakra fel kellett függeszteni, mert különben nem tudtak volna biztonságot nyújtani a versenyzõknek és a nézõknek. A monda szerint az éliszi Iphitosz, a spártai Lükurgosz és a piszai Kleoszthenész kötötte meg az olimpiai békeszerzõdést, amelynek a szövege a következõ volt: "Az Olümpia szent hely. Istentagadónak bélyegzik, aki arra vetemedik, hogy fegyveresen e szent helyre lépjen. Az is istentagadó, aki a másik vétkét nem torolja meg, holott erre képes lenne."
Természetesen a kezdeti versenyek sokkal rövidebb ideig tartottak, mint napjainkban: a rendezvény csupán hat napos volt.
Olümpia városában, azaz a versenyek színhelyén évrõl évre egyre több nézõ fordult meg, a játékok fénykorában ez a szám elérhette az ötvenezret is. Felépítették tehát az elsõ "olimpiai falut", amely nagy épületekbõl, egy vendégházból és a szokásoknak megfelelõen egy fürdõbõl állt.
A négyévenkénti ciklus úgy alakult ki, hogy mindig a 49. vagy az 50. telihold idején tartották az olimpiai játékokat, ami kb. négyévenként volt. A telihold miatt ez az esemény mindig a mai július vagy augusztus hónapra esett.
Voltak bizonyos szabályok, amiket minden körülmények között be kellett tartani. Ilyen volt például az, hogy bármilyen meleg is lehetett (a nyári hónapok miatt olykor tikkasztó volt a hõség arrafelé), sem a nézõk, sem a versenyzõk nem viselhettek semmiféle napellenzõt vagy fejfedõt. Nõk és rabszolgák nem vehettek részt a viadalokon, a férjes asszonyok pedig még nézõként sem. Csak a szabad (nem rabszolgasorban élõ) görög származású férfiak és fiúk indulhattak a versenyeken. Idõvel néhány elõírás megváltozott, de az ókorban a nõket és a rabszolgákat érintõ törvényeken nem módosítottak.
Nagyon fontosnak tartották a pontosságot: azt a versenyzõt, aki nem érkezett idõben, kizárták, és semmiféle kifogást nem fogadtak el tõle. Ugyancsak ügyeltek a sportolók fizikai állapotára. A versenyzõknek már egy hónappal az események elõtt meg kellett érkezniük, és sorozatos edzéseken kellett részt venniük. Ha valakit felkészületlennek találtak, az nem indulhatott a játékokon. Csak kisportolt, szép testû férfiakat találtak méltónak a szent versenyzésre.
Az elsõ feljegyzett gyõztes neve Koroibosz volt, aki Élisz városállamból származott, és rövidtávfutásban szerezte meg az elsõ helyet. Emellett azonban számos más sportágban is összemérhették a görögök tudásukat és ügyességüket (illetve az idõ elõrehaladtával egyre több versenyszám került be az olimpiai játékok számai közé).
Sportágak
Eleinte a játékok egyetlen versenyszámból, a stadionfutásból álltak. Euszebiosz (Kr. u. 260-340) szerint Kr. e. 776-ban az éliszi Koroibosz nyert, aki szakácsként dolgozott. Miután õ volt az elsõ olyan gyõztes, akinek a neve fennmaradt, az olimpiákat ettõl a dátumtól számolják. A 14. olimpiától kezdve a kétszeres stadionfutás, majd a fegyveres futás (65. olimpia), a birkózás, a pentatlon (mindkettõ a 18. olimpián), az ökölvívás (23. olimpia), a kocsiversenyek (25. olimpia), valamint a pankráció és a lóverseny (mindkettõ a 33. olimpián) került fel a programba. Kr. e. 632-tõl (a 37. versenyen) kezdve a gyermekek, míg Kr. e. 396-tól (96. viadal) a kikiáltók és a trombitások olimpiáját is megrendezték.
Futás
Olympiában a futás négy fajtáját ismerték. A legismertebb a stadionfutás (192,28 méter) volt, amit a legelsõ olimpia óta (Kr. e. 776) megrendeztek. De meghonosodott a kétszeres stadionfutás (ami tulajdonképpen a középtávnak felelt meg), a hosszútávfutás (ami a mai 3 mérföldes versenynek felelne meg), valamint a fegyveres futás is. A pálya mellett három buzdító tábla volt (ne hagyd magad, gyerünk, fordulj), melyekrõl a meztelenül futó versenyzõk tájékozódhattak, hogy a táv melyik részén járnak.
Pentatlon
Az ókori öttusaversenyek Kr. e. 708-ban, a 18. olimpián rendezték meg elõször. Öt számból állt: diszkoszvetés, gerelyhajítás, távolugrás, futás és a birkózás. Utóbbi kettõ szerepelt külön is a pánhellén játékokon, ám a diszkoszvetést, a gerelyhajítást, valamint a távolugrást csak a pentatlon részeként rendezték meg. Elõfordult ugyan néhány elvetélt kísérlet az ökölvívás meghonosítására is az ötpróba berkein belül, ám a boksz külön sportágként jobban érvényesült. Nem véletlenül nevezte Arisztotelész az öttusát a sportok királyának, mondván "a pentatlon a legjobb, mert kiválóan ötvözi az erõt és a gyorsaságot."
Birkózás
Plutarkhosz a legmesterkéltebb és legbonyolultabb atlétikai viadalnak nevezte az izomzatot és az ügyességet legjobban igénybe vevõ sportágat. A görög mítoszok egyértelmûen a férfierõ megtestesítõjétõl, Heraklésztõl származtatják kialakulását, aki mint a legkiválóbb birkózó roppant erejével óriásokat és szörnyetegeket egyaránt legyõzött. Elõször a 18. olimpián szerepelt önálló versenyszámként. A birkózásban valószínûleg az volt a gyõztes, aki ellenfelét háromszor földre teperte. Számos fogás engedett volt, úgymint a gáncsolás, a fojtogatás(!), a kéz vagy az ujj kicsavarása. A helyszín általában az atlétikai versenyek színhelyén, a stadionban zajlott, lehetõségek szerint puha talajon.
Ökölvívás
Eleinte - a napjainkban használatos kesztyû elõdjeként - ökörbõrbõl vágott szíjakkal tompították (?) az ütéseket a versenyzõk, késõbb azonban (ahogy a szakirodalom fogalmaz: az atlétika fejlõdése miatt) kialakult több vállfaj is. A szíjakra legtöbbször szegeket, de legalább ólombütyköket illesztettek, amelyek akár a vesztes halálát is okozhatták. A késõkori írók említést tesznek a fülvédõk használatáról, melyek legalább a fület óvták a nagyobb sérülésektõl. A boksz legfõbb védnökének Apolló számított.
Pankráció
Az ökölvívásnak és a birkózásnak egyfajta keverékébõl alakult ki a sportág, melyet sokan a legfáradtságosabb versenyszámnak tartottak. A szabályok szerint az álló küzdelem folytán mikor az egyik fél megingott, s a másik földre döntötte, addig hempergõztek egymást ütve, rúgva, fojtogatva, míg valamelyik teljes kimerülésben karját magasba nyújtva nem jelezte, hogy feladja a küzdelmet.
Lóversenyek
Minden ünnep versenyei közül a legérdekesebbek és leginkább közönségcsalogatóbbak a lóversenyek voltak. A görögök a verseny két fajtáját ismerték: a lovaglóversenyt, illetve a kocsiversenyeket. Az olimpiákon elõször a négyesfogatok versenyét rendezték meg (25. olimpia), ezt követte a versenylovaglás (33. olimpia), majd a kocsi- és lóversenyek. A versenyek a szabad mezõn folytak, a pályát hippodromnak nevezték. A lóversenyek általános elterjedése és közkedveltsége azt eredményezte, hogy idõvel az elõkelõ úri nõk is hódoltak a sportágnak. A legelsõ, kinek lovai díjai nyertek Olympiában, Agesilaus húga, Cynisea volt.
Ókori profik
Történészek szerint a peloponnészoszi játékok eredete a korai egyiptomi, valamint a krétai minoszi kultúrában keresendõ. A két korszak szellemi és mozgáskultúrája egyesült és kiteljesedett Hellászban, s a dór hódítók segítségével egyfajta életformává vált. Magának az olimpiai játéknak az eredete a görög mondavilágba nyúlik vissza, ahol Zeusz, Pelopsz, valamint Héraklész nevével hozzák összefüggésbe. A legelterjedtebb hiedelem utóbbi nevével kapcsolta össze az olimpiát; Héraklész állítólag apja tiszteletére alapította a versenyt, kimérte a szent ligetet (Altis), oltárokat állított a 12 fõistennek és elrendelte az ünnepek négyévenkénti megismétlését. Érdekes, hogy párhozamosan az Olympiában megrendezett versenyekkel Pythiában és Isthmusban is szerveztek hasonló szórakozást. Az olimpiák kezdeti hanyatló korszakában a polgárháborúkkal sújtott Hellászban Iphitus éliszi király volt az, aki a delphoi jósda tanácsára visszaállította, s tulajdonképpen a játékok egyeduralkodójává tette az olimpiát.
Összhangban állott a görög vallás földi - majdnem azt mondhatnók: vidám - jellegével, hogy valamely istenség tiszteletére leginkább ünnepségeket rendeztek. Ilyen sok száz, talán ezer is volt a szétszórt görög világban, nagysága és pompája nagymértékben aszerint változott, hogy tisztán helyi jellegû volt-e, vagy pánhellén rangra tett-e szert; ennek megfelelõen változtak a programok is. Mindegyikben fellelhetõk voltak a vallásos elemek, a felvonulás, az áldozat és az imádság, általában ünnepségbõl és rendszerint kórus-, tánc-, dráma- és sportversenyekbõl álltak (mindig kizárták közülük a gyakorlati mesterségeket), ezeket különféle összetételben párosítva egymással.
Hogy Olümpia kizárólagosan a sportra korlátozódott - legalábbis ami a hivatalos programot illette -, szokatlan volt. A római korszak elején az olyan szónokversenyek, amelyeknek tárgya a császárok vagy a vendéglátó város fõistenének vagy isteneinek dicsõítése volt, felkerültek egyebek közt a püthói, iszthmoszi és a Panathenaia-játékok programjára, de azt nem engedélyezték, hogy ezek betolakodjanak Olümpiába is.
Ez talán a legvilágosabb szimbóluma az olümpiai játékok egyedülálló helyzetének. A görögök versenyszerû játékok iránti szenvedélyének eredete belevész az elõidõk ködös homályába. A legelsõ és leghíresebb beszámoló a görög irodalom legkorábbi alkotásában maradt ránk, Homérosz Íliászában, amely hosszasan mondja el azokat a játékokat, amelyeket Akhilleusz szervezett, barátja, Patroklosz temetési szertartására, akit egyébként Hektór párharcban gyõzött le Trója kapui elõtt. E játék résztvevõi kizárólag a görög hadak fejedelmi vezetõibõl toborzódtak; a mérkõzések között szerepelt kétlovas kocsiverseny, futóverseny, ökölvívás, birkózás és dárdavetés; a díjak, amelyeket Akhilleusz tûzött ki a gyõztesek számára, nem koszorúk vagy más apróbb tárgyak voltak, hanem drága kincsek, így például bronzüstök és háromlábak, lovak és rabszolganõk.
Ki hinné, hogy már az ókori olimpiák versenyzõi is profik voltak? Nos, már maga az atléta szó is azt jelentette görögül, hogy "aki a díjért versenyez". Az elsõ helyezettek pajzsot, gyapjúköntöst és olajág-koszorút kaptak, de elõfordult, hogy pénzdíjban részesültek. Ez utóbbi található Homérosz Iliász c. mûvében is, ahol Akhilleusz, barátja, a Trója ostrománál elhunyt Patroklosz emlékére rendezett "gyászversenyen" is megjutalmazta a sportolókat.
A versenyek tisztaságára egyrészt egy tíztagú bírói testület vigyázott, amely bírságot vethetett ki, illetve el is tilthatta a renitenskedõket, másrészt a versenyzõnek is esküdni kellett, hogy tartózkodik a bírák, illetve sporttársai megvesztegetésétõl, hogy mellõz minden szándékos sértést, hogy nem okoz halált, valamint vállalja, hogy a jelentkezés elõtt 10 hónapon keresztül lelkiismeretesen edz.
Az olimpiai játékok Kr. e. az 5. században érték el virágkorukat, majd ettõl kezdve hanyatlásnak indultak. Megszûnésük idõpontját a történelem Kr. u. 393-ra teszi, amikor Nagy Theodosius császár egy állítólagos edictummal a kereszténység végleges megszilárdítása érdekében majdnem 11 századnyi fényes múlt után végleg beszüntette az olimpiai ünnepet. Azért, hogy 1503 esztendõ elteltével egy francia úriember, Pierre de Coubertin báró újjáélessze a játékokat, s szervezésének köszönhetõen 1896-ban, Athénban ismét elinduljon a világ legnagyobb sportmozgalma, az újkori olimpia.
Ókori jutalmak
És hogy mi volt a gyõztesek jutalma? A mai olimpikonok is boldogok lehetnének, ha akkora megtiszteltetésben részesülhetnének, mint az ókori görögök bajnokai. Az egyes versenyek végén a kikiáltó hirdette ki a bajnokokat, közben felolvasták az apjuk nevét is, és egy zöld pálmaággal illették õket. Kaptak egy piros szalagot is, amelyet a kezükre vagy a lábukra kötöttek. Az olimpiai játékok utolsó napján olajfa koszorút helyeztek a nyertesek fejére. Az olajágakat a szentnek tartott olajfáról mindig egy olyan kisfiú metszette le aranykéssel, akinek még mindkét szülõje élt. Talán ma egy kicsit furcsának hangzik, de a bajnokoknak szobrot is emeltek Olümpia szent ligetében. Az otthonába hazatérõ gyõztest nagy megbecsülés övezte haláláig. Nem kellett adót fizetnie, ingyenjegyet kapott a színházi elõadásokra, államköltségen élt, sõt még pénz- és természetbeni juttatásokban is részesült. Az olimpikonoknak még a háborúban is elõjoguk volt: az elsõ sorban harcoltak a király mellett, és ha fogságba estek, azonnal - váltságdíj nélkül - szabadon bocsátották õket. Egyszóval, megérte olimpiai bajnoknak lenni!
Ám érdekes módon csak az elsõ helyezetteket ünnepelték. A második, a harmadik és az összes többi versenyzõ nem kapott semmit, nevük a feledés homályába merült. A gyõztesek közül azonban még ma is több mint 800-nak ismerjük a nevét, hiszen márványtáblára vésték õket.
A gyõzelemig azonban kemény és fáradságos munkával jutottak el a sportolók. Az évek során alapítottak egy felkészítõ iskolát is a sportolóknak, amely Kr. e. 588 és Kr. e. 488 között állt Krotón városállamban. Ezáltal azonban az esélyek egy kicsit egyenlõtlenek lettek, ugyanis szinte mindig a krotóniak nyerték a különbözõ versenyszámokat. Az iskolát a pitagoreusok filozófiai és politikai társasága alapította. A mozgalom egyik legfõbb elve az egészséges életmódra való nevelés volt, tehát a felkészítés abból állt, hogy állandó gimnasztikai testedzéseket végeztek, és egészséges, fõként húsból készült ételeket ettek. Az edzõk pedig az addigi olimpiákon gyõzelmet arató versenyzõk voltak.
Híres bajnokok az ókorban
Az olimpikonok nevét ma már nem nehéz megjegyezni, hiszen bemondja a TV, a rádió, olvashatjuk a neten is! De gondoltad volna, hogy egyes ókori bajnokok nevét 2500 év távlatából is számon tarthatjuk? Bizonyára nem akármilyen teljesítményt nyújtottak! Nézzük csak, mitõl is váltak híressé!
Ma már talán nem könnyû elhinni, hogy az ókori olimpiákon voltak akkora gyõzelmek, amelyek a mai napig nem merültek a feledés homályába. Pedig voltak olyan sportolók, akiknek az erejét, ügyességét ma is megirigyelhetnénk. Gondoltad volna, hogy van olyan ember, aki képes egy egész ökröt a vállára kapni? Sõt, nem is csak felkapni, hanem 1500 méteren keresztül vinni és egy tiszteletkört is futni vele? A legenda szerint az ókori Milón megtette ezt! Ez a birkózó Krotónból származott, ami az ókorban egy olyan görög városállam volt, ahol a sportolóknak felkészítõ iskola is mûködött. Milón állítólag naponta 17 kg húst és ugyanennyi kenyeret fogyasztott el. Ez a monda valószínûleg hamis, de annyi bizonyos, hogy a bivalyerõs Milón minden idõk egyik legnagyszerûbb olimpikonja volt. Már Kr. e. 540-ben, 14 éves gyerekként babérkoszorút szerzett birkózásban. Ám a krotóni Milónt mégsem az olimpiai játékok tették híressé, hanem az, hogy megszerezte a periodonikész címet.
A periodosz görögül idõszakot jelent, az ókori Görögország négy szent ünnepi játékának körét. Az ókorban ugyanis nemcsak Olympia városában rendeztek ünnepi szent játékokat, hanem más városállamokban is: Püthóban, Iszthmoszban és Nemeaban. A periodonikész címet pedig az kaphatta meg, aki mind a négy ünnepi játékon gyõzelmet aratott, azaz mind a négy "periódust" megnyerte. Milón hatszor lett a periódusok gyõztese, és csak Kr. e. 512-ben gyõzte le õt Timaszitheosz, aki szintén krotóni birkózó volt.
A krotóni iskola ugyan nagyon sok hírességet adott az utókornak, mégsem onnan származott az összes olimpikon. Az ökölvívó Theogenész például thasszoszi volt (amely szintén egy görög városállam volt). Az õ nevét a boksz- és a pankration játékokon aratott gyõzelmei miatt jegyezték fel. A pankration szó magyarul összharcot jelent, és a mai birkózás és ökölvívás egyvelege. A görög történetíró Pausanius írásaiból tudjuk, hogy Theogenész összesen 1400-szor szerezte meg a bajnoki címet. A mai bokszmérkõzésekre gondolva ez egy kicsit hihetetlenül hangzik, ám az adat hitelességéhez mégsem férhet kétség, hiszen egy másik történetírónál, Plutarchosnál ugyanezt olvashatjuk. Theogenész húsz éven át veretlen maradt ökölvívásban és pankrationban, és kétszer szerezte meg a periodonikész címet. A thasszoszi sportoló teljesítményét még fantasztikusabbá teszi az, hogy annak idején párnázott kesztyûk nélkül, csupasz, bõrszíjakkal átkötözött kézzel harcoltak.
A Kr. e. 3. századtól azonban lassan csorbult az olimpiai játékok tekintélye: szinte csak hivatásos sportolók indultak, és megvesztegetésekre is sor került. Az antik világ vezetõ szerepét a görögöktõl lassan Róma vette át. A római császárok is beneveztek a versenyekre. Néró például Kr. u. 67-ben indult a kocsihajtó versenyen, és megvesztegette a bírákat: annak ellenére, hogy leesett a kocsiról, bajnoknak kiáltották ki. Az olimpiai játékok tehát fokozatosan hitelüket és értelmüket vesztették. Ehhez még az is hozzájárult, hogy az antik istenekbe vetett hit is alábbhagyott, s a kereszténység lassan római államvallássá vált. Ezzel az ókori olimpiák sorsa megpecsételõdött, és I. Theodosius császár betiltotta, mint pogány kultuszt. Az utolsó olimpiát Kr. u. 393-ban tartották: ezzel zárult le az ókori játékok dicsõ sorozata.
Rend az olimpián
Az ókori olimpiák sikere a résztvevõk felkészültségén múlott, de a helyezések korrekt megítélésében nagy szerep jutott a versenybíráknak is. Napjaink sem mentesek a vitáktól, de most vessünk egy pillantást arra, mi is volt a bírák dolga az ókorban.
Az olimpiai játékok vallásos ünnepségek voltak, így az állam (Élisz) szervezte azokat, s felelt gondtalan lebonyolításukért. Minden olimpiai játék idejére különleges tisztviselõket választottak, hellanodikészeket, vagyis hellénbírókat. Megbízatásuk kizárólag az olimpiák idejére vonatkozott, számuk elõször 2 volt, majd a Kr.e. V. sz. elején 10 lett. Élisz polgárai elõször népszavazáson döntöttek a lehetséges személyekrõl, majd sorsolás útján döntöttek arról, hogy a listára kerültek közül kik lesznek a bírók. Feladatkörük igen kiterjedt volt, a modern olimpiai bizottság, a versenybírák és a játékvezetõk szerepét együttesen végezték. Munkájuk végzése közben különleges bíboröltözéket viseltek, amely a tisztség és tekintély szimbóluma volt az ókori világban. Fizetést nem kaptak, sõt õk maguk járultak hozzá tetemes vagyonuk révén a játékok költségeihez. Erre annál is nagyobb szükség volt, mivel a nézõk nem fizettek belépõdíjat. A bírák felügyeleti szerve az olimpiai tanács volt, amelyet Kr.e. 400-ban alapítottak.
A bírák újításokat nem vezethettek be, csak kisebb korrekciókat javasolhattak, s hajthattak végre, pl. a versenyszámok sorrendjére vonatkozókat. Magukat a szabályokat egy különleges bizottság állította össze, melynek tagjait nomographoinak (törvényalkotók) nevezték. Õk igazították el az olimpiák elõtt a bírákat is. A nomographoi felelõssége messze túlmutatott a játékokon. Mint manapság, úgy az ókorban is erkölcsi és politikai súlya is volt döntéseiknek.
A konkrét teendõk
A bírák aktív munkálkodása az olimpiát megelõzõ hónapban vette kezdetét, ugyanis a résztvevõknek ekkor kellett megérkezniük. A késõbb érkezõk fellebbezhettek a bíráknál, s azok dönthettek arról, hogy elegendõnek tartják-e a fellebbezés indokait, vagy a késõt kizárják a játékokból. (A döntés nem volt egyszerû, hiszen voltak olyanok, akik az idõjárás szeszélyei vagy kalóztámadás miatt nem tudtak megjelenni, de voltak olyanok is, akik útban az olimpia felé versenyeken vettek részt, így gyarapítva vagyonukat.) A bírák a nevezés során csak magánszemélyeket vettek listába, ugyanis sem csapatok, sem hivatalosan benevezett versenyzõk nem voltak akkoriban. A versenyzõknek szabad görög szülõk törvényes fiának kellett lenniük. Az ellenõrzés azonban nem volt mindig alapos, ezért az is elõfordulhatott, hogy görögül alig tudó versenyzõ is gyõzhetett a játékokon. A bírák következõ teendõje az volt, hogy eldöntsék, hogy az indulók a gyermek vagy a felnõtt kategóriába sorolandók. (Miután anyakönyvi kivonat, s egyértelmû bizonyíték nem állt a bírák rendelkezésére, a külsõ alapján kellett dönteniük.) A besorolást követõen a versenyzõknek a bírák elõtt kellett esküt tenniük, hogy az elõzõ tíz hónapot edzéssel töltötték, s hogy tisztességes eszközökkel fognak egymással küzdeni.
A rendelkezésre álló egy hónapot a versenyzõk edzéssel töltötték. Eközben a bírák megállapították a gyakorlatok rendjét, s próbamérkõzéseket is rendeztek. Ez utóbbinak az volt a rendeltetése, hogy a felelõtlen nevezõket kiszûrjék, s az esélytelen próbálkozók még idejében elhagyhassák a küzdelem helyszínét. Persze ennek végletes következményei is lehettek, pl. az, hogy egy versenyszámban csak egyetlen versenyzõ maradt talpon. A sorrendet sorsolták, így voltak olyanok is, akik a sorsolás után azonnal elhagyták a helyszínt. Ha valaki már a verseny megkezdése után tagadta meg a részvételt, azt pénzbüntetéssel sújtották.
Visszaélések és büntetések
A versenyek alatt a bíráknak egy nagy gonddal még számolniuk kellett, mégpedig a nem is ritkán adódó megvesztegetésekkel. A római korban az olimpiákon a korrupció már bizonyíthatóan is igen elterjedt volt, de valószínûsíthetõ, hogy a korábbi idõszakokban sem volt ez ritka esemény. Egyesek eladták a mérkõzéseket, mert az elpuhult életvitel következtében nem is volt már kedvük versenyezni, mások minden áron gyõzni kívántak, s a tiltott módszerekkel elért gyõzelem elérésében idõnként poliszuk is segítette õket. Viszont, ha a verseny után derült fény a vesztegetésre, akkor már nem büntették. Érdekes, hogy míg a görögök szenvedélyes szerencsejátékosok voltak, addig az olimpiákon erre nem fektettek nagy hangsúlyt.
A verseny ideje alatt a bírák többféle büntetéssel is élhettek. Pénzbüntetéssel sújthatták a renitenskedõket, s az ebbõl befolyt összeget arra fordították, hogy Zeusz dicsõségére szobrokat emeljenek. A pénzbüntetés volt az általános, a büntetés második formáját, a kizárást csak végsõ esetben alkalmazták, ha a pénzbüntetést nem tudta kifizetni sem a versenyzõ, sem annak polisza. A büntetés harmadik változata viszont megint csak igen elterjedt volt. Ez a korbácsolás. Teljességgel szokatlan - lévén, hogy görögökrõl van szó- akik ezt a büntetési nemet szabad emberhez méltatlannak tartották, s csak rabszolgák esetében alkalmazták, mint testi fenyítést. A képek viszont arról tanúskodnak, hogy nem lehetett ritka esemény a korbácsolás.
Meglepõ, de kezdetben a bírák maguk is részt vehettek a versenyeken, s csak Kr.e. 364-ben hoztak ezt tiltó szabályt. A bírák mellett jelentõs számban vettek részt a játékok gondtalan lebonyolításában segédkezõ pályamesterek, korbácsosok s a személyzet.
Olimpia Delphoiban?!
Kevésbé ismert, de Delphoiban a két olimpia közötti idõszak második évében rendeztek "olimpiákat". Csak míg másutt a sport játszotta a fõszerepet, itt Delphoiban zenei és mûvészeti versenyeket is rendeztek. (Ez nem is lehet meglepõ, hiszen Apollón tiszteletére rendezték a játékokat, aki pedig a mûvészetek istene, a múzsák pártfogója volt.) A Pythia játékokon az amphiktyónok (szomszédos poliszok szövetsége) volt felelõs a rendezésért, a hivatalos szervezõk megnevezése agónothetés volt. (Az agón görögül versenyt jelent.) Számuk hat volt, s feladatkörük megegyezett a hellanodikészekével. Évente két alkalommal - õsszel és tavasszal - ültek össze, hogy megvitassák a szükséges teendõket. Költségvetést készítettek, kijelölték a feladatköröket és azok tisztségviselõit, rendelkeztek az utak, hidak és épületek karbantartásáról. A versenyek idején a sikeres lebonyolítás érdekében tettek meg mindent. Teendõik ellátásában segítségükre voltak az epimeltészek (intézõk, rendezõk). Ez utóbbiak a rend fenntartásáról gondoskodtak, s ha kellett, büntettek is, pl. sportszerûtlenség miatt itt is megkorbácsolásra ítélhették a renitens versenyzõt. A lóversenypálya és a szent körzet forrásainak rendben tartását a hieromnémónok (küldöttek) végezték. A lóversenyek lebonyolításáért pedig a brabeutészek (döntnökök) feleltek.
Az ünnepség a poliszok küldöttségeinek színpompás bevonulásával kezdõdött. A küldöttségek presztízskérdést csináltak abból, hogy minél fényûzõbb külsõségek között jelenjenek meg. Ezt követõen áldozatokat mutattak be, majd a lakoma következett, a feláldozott állatok húsának elfogyasztása. A játékok közötti idõben külön nyájakat tenyésztettek Apollón tiszteletére, s állatok százait áldozták fel ebbõl az alkalomból. Ezután már ténylegesen következhettek a versenyszámok is. A versenybírák feladata volt a díjak átadása is. Sem Olympiában, sem Delphoiban nem kaptak pénzjutalmat a gyõztesek, s csak az elsõ helyezettet tüntették ki babérkoszorúval, idõnként ehhez járult még egy (gránát)alma is. A Pythia-versenyek gyõztesei a babérkoszorú mellé idõnként egy pálmaágat, vagy levelet is kaptak jutalmul. A gyõzteseknek késõbb szobrot állítottak, s poliszukban nagy hírnévnek örvendhettek, sõt sokszor a polisz állami juttatást is biztosított életük hátralévõ részére (adómentesség), hiszen a játékok gyõzteseinek sikerei a polisz dicsõségét is szolgálták.
Érdekességek
Meztelen valóság
Két történet is ismert arra vonatkozóan, hogy az ókori játékok során a sportolók meztelenül, ruha nélkül versenyeztek. Az egyik sztori egy megarai futóról Orsipposról (más források szerint Orrhippos) szól, akirõl elõször jegyezték fel, hogy Krisztus elõtt 720-ban meztelenül teljesítette a stadionfutást, miután elveszítette a nadrágját.
A másik történet már inkább egy tradícióhoz köthetõ: a spártaiak hagyományosan ruha nélkül álltak rajthoz már a Kr. elõtti nyolcadik századtól. Az egyelõre nem bizonyított, hogy Kr. e. 776-ban az éliszi Koroibosz vajon viselt el mezt vagy sem.
Büntetlenül az olimpián
Az ókori olimpiákat csak férfiak látogathatták, nõk és asszonyok nem - kivételt csupán Démétér szûz papnõje képviselt. Aki ezt a szabályt megszegte, azt a Typaion hegyrõl a szakadékba lökték. Egyetlen asszony akadt csupán, aki ellenállt ennek a szabálynak mégsem büntették meg. Kallipateira igazi sportolócsaládban nõtt fel: édesapja, három bátyja, unokaöccse, sõt fia is olimpiai bajnok volt. Amikor férje meghalt, Kallipateira átvette fia edzésének irányítását. Az olimpiára aztán férfinak álcázva bejutott, ám Peisirodos gyõzelmekor izgalmában ledobálta álruháját, leleplezve ezzel asszonyi mivoltát. A büntetést csak családja sportsikereire való tekintettel úszta meg. Ellenben esete precedenst teremtett: ettõl kezdve az edzõknek minden olimpiai elõtt meztelenül is meg kellett mutatkozniuk, kizárva a csalás lehetõségét.
Mítosz és valóság
Az "olimpiai szellem"
A testvériség és nemzetek közötti béke légkörében folytatott barátságos küzdelem olimpiai eszménye merõ porhintés. Félreértelmezése az olimpiai fegyvernyugvásnak, amelynek jegyében körülbelül a Kr. e. 8. századtól kezdõdõen az eredetileg ötnapos ünnepségek elõtt, alatt és után valamennyi részt vevõ városállam tartózkodott a háborúskodástól.
Az antik hellének indítékai azonban inkább gyakorlatiasak voltak, semmint önfeláldozó jellegûek. Egyszerûen azt akarták, hogy sportolóik és szurkolóik háborús veszteségek nélkül jussanak el Olümpiába.
Maguk az elsõ olimpiák "hadijátékok" voltak, amelyeket a kényszeredetten vállalt béke körülményei között bonyolítottak le. Sok görög számára a férfiak csatározásra való felkészítése képezte a versengés egyik fõ célját. A játékok "a harcos életének fontos mozzanatát, a vitézség kinyilvánítását" jelentették, fogalmazza meg Wendy J. Raschke, a riverside-i Kalifornia Egyetem klasszika-filológia professzora.
A távolugrás, a gerelyhajítás és a síkfutás páncélban mind-mind harci erényeket testesít meg. A legnépszerûbb a pankráció, az erõszakos, véres, "üsd, vágd, nem apád!" jellegû utcai csihipuhi volt, amelyben csupán két dolgot tiltottak: a harapást és az ellenfél szemének kinyomását.
Évszázadokon át az olimpia színhelyéhez közeli két város - Élisz és Pisza - vetélkedett a játékok ellenõrzésével járó tekintélyért és befolyásért. A Kr. e. 4. században a vita nyílt fegyveres összecsapássá fajult, és az öttusaverseny alatt harc tört ki.
Nem a gyõzelem számít
E fellegekben járó eszményt Coubertin báró fogalmazta meg leghíresebb kijelentésében: "A legfontosabb dolog nem a gyõzelem, hanem a részvétel a játékokon."
Az ókori görögöknek azonban a gyõzelem volt a mindenük, csak a sikert értékelték. Az antik olimpiákon nem osztottak második és harmadik helyezést. Csakis elsõt. A vesztesek megszégyenülten kullogtak haza, kénytelenek voltak - miként Pindarosztól tudjuk - "csúfosan és kinevetve, lopva osonni el onnan."
A gyõzelem érdekében a csalástól sem riadtak vissza. Különösen a megvesztegetés dívott. Egy thesszáliai ökölvívó, Eupólosz ellenfelei lefizetésével gyõzött. Az athéni Kallipposz szintén megvásárolta vetélytársait az öttusában, az éliszi Damonikosz pedig végignézte, miként gyõz a fia, Polüktor egy birkózómérkõzésen, miután lepénzelte az ellenfél apját.
A birkózók titokban beolajozták magukat, hogy kicsússzanak riválisuk fogásából. A hosszútávfutók rövid pályán köröztek, amely éles sarkokban fordult. Feltételezik, hogy ezeken a pontokon rendszeresen csaltak: felbuktatták egy-egy ellenfelüket, vagy levágták a sarkot.
A csalókat arra kötelezték, hogy saját költségükön állíttassanak bronzképmást Zeusznak. A Kr. e. 2. századi olimpia egyik krónikása tizenhat ilyen szoborról számolt be.
Vince Lombardi, a híres amerikaifutball-edzõ olasz õsöktõl származott - jegyzi meg Mark Golden, aki ókortudományt tanít a kanadai Winnipeg egyetemén -, de a versengést illetõen jellegzetesen görög elvet vallott: "A gyõzelem nem a legfontosabb, hanem az egyetlen, ami fontos."
A maratoni mítosz
E hónapban ismét felidézik a legendát, miszerint az athéniak Kr. e. 490-ben a marathóni síkon megverték a perzsákat, majd a hadvezérek a Pheidippidész nevû harcost szalajtották Athénba, hogy hírt vigyen a gyõzelemrõl. A férfi végigloholta a távot (42.195 méter), és mielõtt élettelenül rogyott volna össze, csak annyit tudott mondani: "Örvendjetek! Gyõztünk!"
A hajdanvolt játékok leghosszabb futama azonban csak mintegy öt kilométert tett ki. Azt a versenyszámot, amelyet most maratoninak hívunk, 2500 évvel késõbb találták ki. Az 1896-ban, Athénban megrendezett elsõ újkori játékokon tûzték mûsorra, hogy megörökítse az antik futóbravúrt, amelyet annak idején vagy véghez vittek, vagy nem.
"Amikor az ókori Olümpia játékait 1896-ban, Athénban világméretû sportverseny formájában igyekeztek újjáéleszteni, alkalom adódott arra, hogy a legendás futás újkori valósággá váljék" - fejti ki álláspontját a The Olympic Marathon (Az olimpiai maraton) címû, mértékadó munkájában David E. Martin.
Az elsõ olimpiai maratonikat - az 1896-os athénitól az 1920-as antwerpeniig - más és más, 39 996 métertõl 42 750 méterig váltakozó távon futották. Csak az 1924-es párizsi játékokra döntötték el, hogy az 1908-as londoni 42 195 métert, a windsori kastélytól a White City stadionig terjedõ távot szabványosítják.
A tiszta amatörizmus
Ez az aranyérem csillogásának mítosza. A régmúlt sportolói számára éppolyan fontossággal bírtak az anyagi szempontok, mint a diadal.
Az olimpiai gyõzelem utat nyitott a hírnévhez, meggazdagodáshoz, adott esetben akár a más sportünnepeken megjelenésért kapott tiszteletdíjhoz - mondja dr. Judith Swaddling, a londoni British Múzeum ókori görög-római osztályának munkatársa. Az athéni olimpiai bajnokokat egy fizikai munkás ötévi keresetének megfelelõ pénzösszeg illette, nem is beszélve az olyan mellékesekrõl, mint az élethossziglani ingyen étkeztetés. Ennélfogva igazán nem kell meglepõdnünk azon, hogy az "atléta" szó görög eredetijének jelentése: "díjért versengõ".
Mibõl fakadt hát az amatõr sport eszméje? Fogós kérdés. A válasz pedig az, hogy a sznobériára hajlamos Coubertin báró amatõrséget pártoló elképzelésével az alsóbb társadalmi osztályok sportoló tagjait kívánta távol tartani a játékoktól. Mark Golden professzor úgy véli, az újkori játékok szervezõi azért alkalmazták az ókori amatörizmus hamis mintáját, mert "arra törekedtek, hogy a versenyt a dologtalan elitrétegre korlátozzák".
Fél évszázaddal késõbb Avery Brundage, aki hosszú ideig elnökölt a Nemzetközi Olimpiai Bizottságban, így vélekedett: "Az amatõr becsületkódex, amelyet az antikvitás hagyott ránk, a legmagasabb rendû erkölcsi törvényeket karolja fel."
Az "amatõr sport" 19. században kialakított felfogása távol állt volna az ókori görögöktõl - hangoztatja dr. David Gilman Romano, a Pennsylvania Egyetem klasszika-filológusa -, hiszen náluk az értékes vagy rangos díj elnyerésének vágya szervesen hozzátartozott a sportolói léthez.
Ez a felfogás sok bánatot okozott, kivált Jim Thorpe-nak, a kitûnõ amerikai indián sportolónak, akit megfosztottak az 1912-es stockholmi olimpián öttusában és tízpróbában nyert aranyaitól, miután kiderült, hogy félhivatásos baseballjátékosként heti tizenöt dollárt keres. Thorpe érmeinek visszavonásakor Coubertin példának a körültekintést hozta fel, "amelynek jóvoltából a klasszikus ókorban csak a feddhetetlen sportolóknak engedélyezték az olimpiai részvételt". Úgy tûnik, Jim Thorpe-ot egy hamis görög isten oltárán áldozták fel.
Az "évezredes" olimpiai láng
Az olimpiai fáklyát ez év márciusban Olümpiában jelképesen a nap sugaraival lobbantották fel. Futók hordozzák végig a világon, megállnak minden nagyvárosban, amely az eddigi olimpiai játékoknak otthont adott, és augusztusban érkezik Athénba, a 2004. évi játékok megnyitójára.
Ez az "évezredes" hagyomány azonban mindössze 68 esztendõs múltra, a náci Németországig nyúlik vissza. Adolf Hitler lakájai az 1936-os berlini játékok elõtt kiötlötték, hogy a fáklyastaféta emelné az esemény fényét, összekapcsolná a Führer vágyálmaiban élõ ezeréves birodalmat az antikvitással, és klasszikus patinával vonná be.
Tény, hogy a tûz mindig is szerepelt az ókori vallási szertartásokon, például az olümpiai ünnepségeken. Amit azonban manapság általában az egyetemes harmónia jelképének vélnek, az valójában náci propagandaeszköznek készült, amelyet Alfred Krupp hadianyaggyártó óriás cégének mûhelyeiben kovácsoltak.
Birkózás az ókori olimpiákon
Kezdetben a birkózás a pentatlon (ötösverseny) utolsó versenyszáma volt.
Kr.e. 776 után. Az olimpiai játékok létezése ettõl az idõponttól kezdve bizonyítható történelmileg, de egy Olüpiában talált diszkosz feliratának tanúsága szerint már Kr.e. 1580-ban is rendeztek itt ünnepi játékokat, s valószínûleg ekkor sem elõször. Egyetlen ókori nép sportéletérõl sem maradt fenn annyi szóbeli hagyomány és írásos dokumentum, mint a görögérõl, leghíresebb sportünnepük, az olimpiai játékok eredete mégis a legendák homályába vész.
Az antik olimpián a birkózás kezdetben csak, mint az ötösverseny, a pentatlon utolsó versenyszáma szerepelt, palé néven. A pentatlon gyõztese nem biztos, hogy valamennyi, igen eltérõ testi és lelki adottságokat igénylõ versenyben (futás, távolugrás, diszkoszvetés, gerelyhajítás és birkózás) gyõzedelmeskedni tudott, ezért bajnok lehetett valaki akkor is, ha csak az utolsó versenyszámban, a birkózásban maradt alul a többiekkel szemben. Ez magyarázza, hogy az antik pentatlonversenyzõk közül mindössze egyrõl tudunk, aki a pentatlonbirkózásban is gyõzött, ez is a gyermek versenyek egyik gyõztese volt: a spártai Eutelidász.
Ha a pentatlonbirkózó versenyeket önállóan tekintjük, a versenyszám elsõ gyõztese a spártai Lampisz volt. A leghíresebb pentatlonbirkózónak pedig Philbrótosz bizonyult, aki ebben a versenyfajtában három olimpián is diadalt aratott. A pentatlonbirkózás - éppen azért, mert egy (a mai értelemben vett) atlétikai versenysorozat részeként rendezték, különlegesen szigorú szabályokkal rendelkezett. Lényegében minden durvaságot, a kényszerítõ fogásokat szigorúan tiltották. A pentatlonban sem alkalmazták a versenyzõk súly, vagy életkor szerinti besorolását, a küzdõket sorsolással párosították. (Külön gyermek versenyt pentatlonban csak egyszer: a Kr.e. 628 olimpián rendeztek.). A pentatlon birkózásban, kezdetben a küzdelem minden valószínûség szerint állásban folyt. Ezért "egyenes testtartású" birkózásnak orthopalé-nak, vagy sztadaipalé-nak nevezték. Az gyõzött aki ellenfelét a földre vitte, "földhöz vágta", de az is elég volt, ha csak térdre kényszerítette. Általában többször (rendszerint) háromszor kellett az ellenfelet "levinni". Az olümpiai küzdelem száraz homokkal felszórt sekély gödörben folyt, melybõl ha valamelyik versenyzõ kilépett a küzdelmet megszakították és a küzdõtér közepén újra indították.
Miután a pentatlon verseny nagyon nehéz, összetett küzdelem volt, kevés induló akadt, akinek alkata az atlétika más ágai mellett a birkózásra is igazán megfelelt. A jó atléták elhulltak a birkózó versenyeken, míg a jó és rátermett birkózók el sem jutottak a birkózó versenyekig. A legnagyobb ritkaság számába ment, ha valaki minden versenyszámban megállta a helyét. Ezért a birkózó versenyek népszerûsége magával hozta, hogy a birkózás, mint önálló, a pentatlontól független versenyszám is megjelenjék az antik versenyeken. Ez a birkózás azonban merõben eltért attól, amit az elõbbiekben megismertünk.
A legjellemzõbb eltérés, hogy itt már nem elsõsorban állásban folytatott, kiegyensúlyozott küzdelemrõl volt szó, hanem változatos, állva, vagy földön egyaránt zajló birkózásról, amely látványosabb és izgalmasabb volt elõdjénél. "Talajmenti, vagy gurulós birkózásnak" (katopalé vagy küliszisz) nevezték, melynél az állásban kezdett küzdelem akkor is folytatódott, amikor a versenyzõk a földre kerültek. Ebben nem az gyõzött, aki kétvállra fektette a másikat, (a kétvállra fektetés, vagy leszorítás, mint küzdelmet eldöntõ cél azért is valószínûtlen, mert hidaló versenyzõket nem találunk a képeken, szobrokon.), hanem aki elérte, hogy ellenfele kényszerûségbõl (kínjában), vagy egyszerûen a kimerültség miatt feladja a küzdelmet. A magadást az ellenfél testének ütögetésével, vagy a felemelt mutató, vagy középsõ újjal, vagy kiáltással kellett jelezni.
Miután a küzdelmet feladni nagy szégyennek számított, ezért ritkán fordult elõ. Azonban a bíró is véget vethetett a küzdelemnek, ha úgy látta, hogy valamely versenyzõ harcképtelenné válása miatt a viadal már eldõlt. Ezen a birkózáson már olyan versenyzõk vettek részt, akik kifejezetten erre a versenyre készültek, (nem feltétlenül mûvelték az atlétika többi ágát), és ezért a pentatlonbirkózásnál jóval keményebb küzdelem volt. A verseny keménységét korlátozó szabályokat a tiltások meglehetõsen szûkszavú felsorolása jellemzi. A birkózás szabályait tartalmazó - Olümpiában 1964 és 1965 folyamán elõkerült - töredékek elsõ megfelelõen kiegészített sorai a következõképpen szólnak: "A birkózó nem törheti el ellenfele ujjait. Ha így tesz, a versenybíró azonnal üssön rá botjával, mindenhova üthet, kivéve a fejre. A vétkes csak a büntetés kifizetése után folytathatja a versenyt..." Mégis feljegyeztek egy olyan gyõztest, aki azzal a "korszakalkotó" fogással nyerte sorban mérkõzéseit, hogy egyenként kitördelte ellenfele ujjait.
A spártai Hipposthenés és fia, Hetoimoklés egy sor gyõzelmet arattak birkózásban az olympiai játékokon. Hipposthenés elsõ olympiai gyõzelmét 652-ben aratta, a 37. olympián a fiatalkorúak (paides) számára akkor elsõízben megrendezett versenyen. Utóbb a felnõttek között sorozatban öt alkalommal szerzett koszorút a 39-43. játékokon, 624 és 608 között.
Hipposthenés tehát összesen hat olympiai gyõzelmet aratott, akárcsak késõbb a legendás Milón, aki azonban hatszoros periodos-gyõztes volt. Igaz, Hipposthenésnek erre még nem is nyílhatott lehetõsége, hiszen a periodos másik három versenyét, a Pythiát, a Nemeát és Isthmiát csak késõbb, 582-t követõen alapították meg.
A fiú, Hetoimoklés öt alkalommal szerzett koszorút Olympiában a birkózó küzdelmek során; nevezetesen 604 és 588 között, a 44-48. játékokon. Az elsõ gyõzelmét õ is, mint apja, még a fiatalkorúak között aratta. Tehát apa és fia abból a szempontból is nevezetesek, hogy mindkét olympiai korcsoportban, a fiatalkorúak és a felnõtt férfiak (andres) kategóriájában is gyõzni tudtak. Fentmaradt forrásadataink szerint õk az elsõk, akiknek ez sikerült.
Az argosi Cheimón birkózásban szerzett koszorút a 83. olympiai versenyen, 448-ban.2 Olympiai gyõztes szobrát földije, Naukidés készítette el; egy másik alkotását pedig Argosban állították fel; ezt Nero Rómába vitette, utóbb Vespasianus a Pax templomában helyeztette el.
Kr.elött 648-tól szerepelt az olimpiák mûsorán egy különleges birkózás is, afféle egyesített birkózás és ökölvívás. A pankrationban az ökölharc és rúgások mellett, akár a földretepert ellenfél ütlegelését is megengedték. Ez volt a legnehezebb, de talán legnépszerûbb versenyszám az olimpiák mûsorán.
Az ökölvívásban és a pankrationban a harc feladására kellett kényszeríteni az ellenfelet. Ennek még a gondolata is elviselhetetlen volt egy spártai számára, így aztán az utóbbi két küzdõsportban inkább részt sem vettek. A pankration kemény sport, keményebb az ökölvívásnál, bár ebben nem egyértelmû a sporttörténészek álláspontja, van, aki szerint az ökölvívásnál több volt a halálos baleset. Ezt azzal magyarázzák, hogy mivel az ökölvívásban a versenyzõk öklükre szíjazott vasdarabokat használtak, a pusztakézzel vívott pankration kevésbé volt veszélyes és kevesebb súlyos sérülést okozott.
Az ókori pankration nem azonos a mai, inkább látványosságnak számító pankrációval. Totális bunyónak mondhatnánk magyarul, ahol a szándékos ölést ugyan büntették, de enyhén. Hogy hány ökölvívó halt meg Olümpiában, nem tudni, két agyonütött sportolót mindenesetre posztumusz bajnoknak nyilvánítottak. Azáltal tüntették ki magukat, hogy inkább vállalták a halált, mint a küzdelem feladását. A pankrationban a földre kerülés után is folytatódott a birkózás, mégpedig addig, amíg valamelyik fél harcképtelenné nem vált. Mindent lehetett: végtagokat ficamítani, ujjakat törni, torkot fojtani, és szemet kinyomni. S ha mindez nem használt, lehetett ököllel is ütni. Nem szívesen látta a közönség, ha egy pankrátor a megadás egyezményes jelét mutatta.
Az 564-es olimpián a phigaleiai Arrhakhión épp a lábujjait tördelte ellenfelének, amikor annak tökéletesen sikerült egy fojtásfogás. Ám a halott Arrhakhiónt kiáltották ki gyõztesnek, megkoszorúzva holttestét és szobrot állítva neki szülõvárosában, mert utolsó leheletéig küzdött. Korabeli kommentátorok ezt a mérkõzést tekintették pályafutása igazi diadalának, mert már kétszer gyõzött korábbi olimpiákon pankrationban. Mindez az olimpiák virágkorában történt.
A mondák világán túl, a görög kultúra nagy alakjai közül számosan kerültek kapcsolatba a birkózással.
Platon a filozófus (eredeti neve Arisztoklész) állítólag a Platon nevet széles vállai miatt kapta, amire valószínûleg a fiatal kora óta ûzött birkózással tett szert. Ö egyébként az istmoszi játékokon elsõ díjat nyert birkózásban. (Mások szerint a birkózó bajnok nem a filozófus, hanem azonos nevû unokája volt.) Euripidész a drámaíró ugyancsak több birkózóverseny gyõztese volt.
A görög fiatalságot gymnasionok-ban tanították testnevelésre, és ennek során birkózásra is. Ebbõl a lányok sem maradhattak ki. Spárta városállamban, mely harciasságával messze kitûnt a többiek közül, már gyerekkorban felkészítették a fiukat a 30 éves koruktól hatvanéves korukig tartó katonáskodásra. Katonai fegyelemben közösen nevelték õket, és a próbatételek között szerepeltek a rendszeres birkózó versenyek, mint a férfivá avatás szertartás része. Az olimpiák pentatlon és önálló birkózó, valamint pankration versenyeinek leghíresebb alakjait, gyõzteseit számtalan írásmû, kép és szobor örökítette meg.
A krotoni Milón népszerûségét a róla feljegyzett sok történet is igazolja. Ez a hatalmas termetû óriás a leghíresebb görög birkózó volt. Már Kr.e. 540-ben, (60. játék) 14 éves korában babérkoszorút szerzett Olümpiában a gyermekek birkózó viadalán. Mégsem az olimpiai játékokon aratott késõbbi. további hat gyõzelme tette öt híressé, hanem az, hogy a periodosz (a négy görög szent helyhez: -Delphoi, Iszthmosz, Nemea, és Olümpia- kötõdõ idõszakos) játékokon egyaránt gyõzelmet aratott és elnyerte a periodonikész címet. Püthóban négyszer, Nemeában kilencszer, Iszthmoszban tízszer gyözött. A krotoni Dameasz nevû szobrász Milonról készült kolosszális alkotását Olümpiában állították fel, - errõl Pauszaniasz emlékezik meg.
Miloról egész legendavilág született. Feljegyezték róla, hogy egyszer diszkoszra állt, de nem akadt senki, aki képes lett volna onnan letaszítani. Máskor a fejére húrt tekert, majd lélegzetét visszatartva a fejébe tóduló vértõl megduzzadt izmaival szakította szét az abroncsot. A szkanderhez hasonló mutatványban is jeleskedett: összeszorított markából az ott tartott gránátalmát senki sem tudta kivenni, miközben a gyümölcs sértetlen maradt. Fennmaradt az a legenda is róla, hogy egy alkalommal négyéves élõ bikával a vállán 1500 méter gyaloglás után érkezett a stadionba, ahol terhével még egy tiszteletkört futott, majd egy ökölcsapással az állatot letaglózva, húsát a tömeg jelenlétében megsütötte és megette. A bivalyerõs óriás naponta 20 mina (kb. 9 kg) húst, ugyanennyi cipót fogyasztott, és 10 liter bort ivott hozzá. Állítólag a versenyek elõtt bab alakú köveket nyelt le, hogy testsúlyát növelje. Azt mesélik, saját életnagyságú ércszobrát a vállán vitte Altiszba. (Ezeket a hihetetlen történeteket persze legtöbbször legyõzött ellenfelei és irigyei terjesztették, mert így akarták saját vereségük jelentõségét kisebbíteni.) Halála, - a mendemondák szerint -, valóban különös volt. Már idõs korában, egy erdõben, ékekkel szétfeszített fatörzsre akadt. Hogy erejét kipróbálja, a hasadékba nyúlva megkísérelte szétfeszíteni a fát, ami részben sikerült is: az ékek kihullottak, de ennek nyomán a fatörzs összezárult, és végzetes fogságba ejtette a nagy erejû hõst. A védekezés lehetõségétõl megfosztott Milónt az éjszaka farkasok tépték szét.
Egyébként Milónt nem szabad üresfejû izomkolosszusnak elképzelni. Kitûnõ énekes és muzsikus volt, sõt a fizikáról könyvet is írt. Krotonban a városállam hadseregének parancsnokaként szolgált. 20 éven át nem akadt legyõzõje az Olümpiai játékokon. Csupán 512-ben a 67. játékokon, 45 éves korában maradt egyszer alul fiatalabb honfitársával Timaszitheosszal szemben. Halála sem volt olyan romantikus, mint azt elõbbiekben ismertetett legenda mondja, valójában politikai ellenfelei rágyújtották a házát és bennégett. Milónt a mondák szerint farkasok tépték szét.
A krotóniak Kr.e 588-488 között gyakran tûntek fel a gyõztesek között. Itt (a mai dél-olaszországban található Crotone városka) létezett ugyanis akkoriban egy filozófiai-politikai szekta, amely széles körben terjedõ tanításaiban az ifjak állami szolgálatra alkalmassá tételét hirdette. Az állandó testedzést új, húsételeken alapuló táplálkozással egészítették ki, sportiskolákat szerveztek.
A spártai Hipposzthenész a 37. olimpián (Kr. elõtt 632) az akkor elsõ ízben megrendezett gyermek birkózóverseny gyõztese volt. A 39-42. (Kr.e.624-608) olimpiákon még öt alkalommal lett felnõtt bajnokbirkózásban. Fia, Hetoimoklész ugyancsak ötször lett olimpiai bajnok a birkózó versenyeken.
A pellenei Khairon négy olimpiai gyõzelmet aratott. (106-109. olimpia, Kr.e. 356-344) Az alexandriai Izidorosz a 177. olimpián (Kr.e.72.) nyert, de miután soha, egyetlen alkalommal sem tudták földre vinni, a legyõzhetetlen nevet kapta.
Az alexandriai Sztraton nemcsak birkózásban, de pankrátionban is gyõzött. Rajta kívül csak hat olyan atléta akadt, aki mindkét verseny (birkózás és pankrátion) gyõzteseként olajágat kapott: Káprosz, a 142. olimpián,(Kr.e.212), a rodoszi Arisztomenész (156. olimpián, Kr.e. 92), a magnéziai Protofanész (a 172. olimpián, Kr.e. 92-ben), az alexandriai Marion (a 182. olimpián, Kr.e.52-ben), a káriai Ariszteasz (a 198. olimpián, Kr.u.13-ban), végül a kilikiai Nikosztrátosz a 204. olimpián, (Kr.u.37-ben.)
A birkózók kezdetben ágyékkötõt viseltek, késõbb, mint az antik olimpiák minden résztvevõje: teljesen meztelenül mérkõztek. A sportversenyeket az ifjúság nevelése mellett a hadrafoghatóság fenntartásának fontos eszközeként kezelték. Valószínûleg ezért tiltották a nõknek még csak a jelenlétét is a versenyeken, nemcsak versenyzõként, de még nézõként is. Ezt olyan komolyan vették, hogy halálbüntetéssel fenyegették a szabály ellen vétõket, és hogy a nõk álruhában, versenybírónak öltözve se játszhassák ki a tiltást, elrendelték: még a versenyzõk közelében tevékenykedõ bíróknak is meztelenre kell vetkõzniük. A tiltás nem a nõk ellen irányult, amit az is bizonyít, hogy évente rendeztek külön nõi (elsõsorban könnyû atlétikai és futó-) versenyeket és játékokat, sõt Spártában rendszeresen tartottak versenyeket (még birkózást is) a serdületlen fiuk és lányok között.
A görög birodalom szétzüllésével egyidõben a híres versenyjátékok, köztük az olimpia is jelentõségét vesztette. A római korban Görögország a birodalom gyarmatává lett. A római hódítást követen hanyatlásnak indultak a hellén sportversenyek. A játékokon kevés kivétellel már csak hivatásos atléták indultak. A versenyzés pénzkeresetté, foglalkozássá silányult. Elsõdlegessé vált az eredményhajhászás és a közönségsiker. Az olimpiai stadionban azonban sohasem rendeztek állat- és gladiátorviadalokat. A szakrális õrületté fajult cirkuszt a római császárság züllesztette hatalmi eszközévé.
A császárok korában az Olümpiai játékokat már a pénzdíjas versenyek, a korrupció, az erkölcsi züllés és a kegyetlenség eluralkodása jellemzi. A könnyûatlétika számait mellõzik, a birkózás, ökölvívás és a pankration mellett a kocsiversenyek a legnépszerûbbek.
Néhány császár, köztük pl.: Néró "résztvesz" az Olimpián, és gyõzelmet arat az ö testére szabott versenyszabályoknak köszönhetõen. Ez azonban már csak cirkusz, alkalom a talpnyalóknak az isteni uralkodó iránti odaadó csodálatuk kifejezésére, vagy egyszerû szadista kéjelgés az elvadult versenyek véres látványosságaiban. A korai kereszténység eszméivel összeegyeztethetetlennek látszó, a régi istenek kultuszával, a pogány szertartásokkal összefonódó versenyeket végül is Theodózius császár tiltatja be Kr.u.393-ban. Ezzel egy idõre a görög birkózó hagyományok is feledésbe merülnek.
A "tisztességes játék" Olümpiában
Versenyszabályok, sportszerûtlenségek, büntetések
A "tisztességes játék" fogalma - az ennek megfelelõ angol kifejezés, a fair play és német megfelelõje, a Fairness - a 19. században vált általánosan elfogadottá ama sportoló tevékenységének értékelésére, aki a játék/verseny szabályait pontosan betartja.
Versenyszabályok, Kr. e. 6. század
Az olümpiai játékok szervezõi sokat tettek azért, hogy megõrizzék a versenyek tisztaságát. Rögzítették a versenyszabályokat, bírói testületet képeztek ki ezek betartatására, és még ezt a testületet is ellenõrizték az Olümpiai Tanács révén. Ezenkívül a küzdelmek elsõ napján megkövetelték a versenyzõktõl, hozzátartozóiktól, az edzõktõl és a bíráktól azt, hogy esküt tegyenek a tisztességes játék szabályainak betartására. A Kr. e. 6. században, minden részletre kiterjedõen, írásban rögzítették az olümpiai versenyszabályokat. A periódus négy nagy küzdelemsorozatán, vagyis Olümpia, Delphoi, Nemea és az Iszthmosz versenyjátékain azonos szabályok szerint folytak a vetélkedések.
A birkózás szabályait tartalmazó - Olümpiában 1964 és 1965 folyamán elõkerült - töredékek elsõ, megfelelõen kiegészített sorai a következõképpen szólnak: "A birkózó nem törheti el ellenfele ujjait. Ha így tesz, a versenybíró azonnal üssön rá botjával, mindenhova üthet, kivéve a fejre. A vétkes csak a büntetés kifizetése után folytathatja a versenyt..." Ez a szabálytöredék nemcsak a versenyzõ, hanem még a versenybíró viselkedését is szabályozza.
A bírák
A szabályok betartatása a bírák (Hellanodikai) feladata volt. A törvényõrök (nomophülakesz) kezdték meg betanításukat 10 hónappal a játékok megnyitása elõtt, miután Élisz tartomány arisztokráciájának tagjai közül sorshúzással kiválasztották a bíráskodásra megfelelõnek ítélt férfiakat. Ezek létszáma változott, a legnagyobb szám 12 volt.
Általános ókori vélemény szerint a bírák igazságosságával nem is volt probléma. Mindössze egyetlen olyan konkrét esetrõl tudunk, amikor a bírák talán megalapozottan kerültek elfogult döntés gyanújába. A versenybírák ellenõrzõ-felügyelõ tevékenységét nagymértékben elõsegítette az a körülmény, hogy az atléták esküt tettek a játékok megnyitása után: egyrészt megfelelnek a részvétel feltételeinek, másrészt szigorúan tartják magukat a verseny szabályaihoz.
A versenyzõk
A részvétel feltétele a következõ volt: csak teljes jogú hellén szülõk gyermekei indulhattak a küzdelmekben, olyanok, akik nem követtek el le nem vezekelt vérbûnt vagy istenkáromlást, és szabályszerûen készültek fel. Más-más tartalommal esküt tettek az edzõk és a versenybírók is. Az elõbbiek talán alátámasztották versenyzõik esküjét, esetleg garantálták, hogy a játékok idején alkalmazkodnak a szabályokhoz, illetéktelenül nem befolyásolják a küzdelmek kimenetelét. Az elsõdleges forrás, Pauszaniasz szerint az esküt tévõk harmadik csoportját "a versenyzõket és a lovakat korcsoportokba osztó" férfiak alkották. Ezek csakis a bírák lehettek, akik pártatlanságot ígértek, és azt, hogy nem fogadnak el senkitõl sem ajándékot. Azt is megfogadták, hogy a versenyzõkkel lefolytatott tudakozódó beszélgetések tartalmát senkivel sem közlik.
Az eskütétel meglehetõsen fenyegetõ díszletek mellett történt. A Tanácsház (Bouletérion) 24 × 14 méteres udvarában állt az Esküvédõ Zeusz (Zeusz Horkiosz) kezeiben villámot tartó szobra, és emellett egy kizsigerelt vadkan véres belsõ részei intették az esküvõt arra, milyen sorsra juthat, ha esküszegése révén megsérti az istenséget. Növelte az eskü súlyát az, hogy az atléták egyenként járultak eskütételre a szobor elé, másrészt velük lévõ hozzátartozóik, mint eskütársak csatlakozhattak hozzájuk, így osztozva az eskü által vállalt felelõsségen.
Durvaság
A sportszerûtlenségek egyik fajtája a küzdõsportokhoz kötõdik, ahol nemegyszer elõfordult, hogy az egyik sportoló szándékosan okozott halálos sérülést ellenfelének. Kiváltképp ökölvívásban történtek ilyen szörnyûségek. A 71. olümpián például, amely Kr. e. 496-ban zajlott le, az Asztüpalaia szigetérõl származó Kleomédész a döntõ mérkõzésen agyonütötte az epidauroszi Ikkoszt. A versenybírák úgy ítélték meg, hogy a halálos szerencsétlenség Kleomédész tudatosan szabálytalan versenyzése miatt következett be, és ezért megfosztották õt elsõ helyezésétõl.
A szabálytalanságon kapott versenyzõknek pénzbírságot kellett fizetniük. Az így befolyt összegen azután az élisziek bronzból Zeusz-szobrokat öntöttek az istenség kiengesztelésére, és a mûalkotásokat a Stadion boltíves bejárata közelében helyezték el. A szobrok talapzatára rávésték felirat formájában az atléta nevét, aki a szobor árát büntetésbõl kifizette, valamint azt is, mit követett el. Az ilyen feliratokat mindenkinek el kellett olvasnia, aki a Stadionba belépett, akár nézõként, akár versenyzõként. Így azután évszázadokon át fennmaradt egy-egy sportszerûtlenség rossz híre, szégyent hozva sportolóra és hazájára egyaránt.
Korrupció, vis maior
A híradások szerint a korrupció nyilvánosságra került vétkeseinek sora a thesszáliai ökölvívóval, Eupólosszal kezdõdött. Õ Kr. e. 388-ban, a 98. olümpiai játékokon indult, és ajándékaival rávette három ellenfelét, hogy engedjék át neki a gyõzelmet. Ám a csalás valahogyan kitudódott, és a vesztegetõt meg a vesztegetettet egyaránt súlyos pénzbírságra ítélték. Mivel a bírsággal összeszedett összeg hat Zeusz-szobor felállításához volt elegendõ, a büntetés riasztó hatása vitán felül állt.
Kr. e. 332-ben az athéni Kallipposz nem akarta a sors kezére bízni olümpiai gyõzelmét. Õ a pentathlonban (öttusa) indult, és valamennyi vetélytársát pénzzel megvesztegette. Természetesen az ügy nyilvánosságra kerülése után a vétkesek súlyos pénzbüntetést kaptak.
A pénzsóvárság a megvesztegetéseken kívül egyéb szabálytalanságok kiváltó oka is volt. Az Augustus császár korában alapított nápolyi Sebasta játékokat az olümpiai mintájára rendezték meg. A nápolyi szabályzat ismerte a vis maior fogalmát. Ha a versenyzõ elháríthatatlan akadály miatt nem tud idõben megjelenni a játékokon, csak késve, akkor a versenybíróság eltekinthet a sportoló kizárásától. Minden bizonnyal Olümpiában is érvényesült ez a szemlélet.
Az elvtelen pénzszerzés módja volt az is, hogy sikeres versenyzõk megtagadták hazájukat, és pénzt fogadtak el gazdag államoktól annak fejében, hogy a vesztegetõ város polgárának vallják magukat. Ilyen típusú vesztegetés kétes értékû hõse volt a krotóni Asztülosz. Õ Kr. e. 488-ban gyõzött elõször Olümpiában. Ekkor megnyerte a kétszeres stadionfutást és a hosszútávfutást. Bajnokságát Krotón polgáraként ünnepelte, és mint ilyen vett részt a Kr. e. 484-es játékokon. Itt sikerült mindkét gyõzelmét megismételnie, a nyertesek listájára azonban már Szürakuszai képviselõjeként iratkozott föl. A viselkedésén joggal felháborodott krotóniak azzal álltak bosszút a "hazaárulón", hogy köztéri szobrát ledöntötték, házát pedig börtönné nyilvánították.
A sportszerûtlenségeket, ha felfedték azokat, szigorúan büntették. Az nyilvánvalóan az örök emberi természetbõl fakad, hogy sokan mégis megkockáztatták a szabályok áthágását. Durva szabálysértések éppúgy elõfordultak az antik versenyek történetének korai, mint késõbbi szakaszaiban. Ám éppen az, hogy a vétkesek nevét nyilvánosságra hozták, büntetésüket ország-világ elõtt közhírré tették, mutatja: a "tisztességes játék" megvalósítása vágyott és legtöbbször teljesült célja volt az ókor emberének.
Forrás: http://www.balogkriszta.herobo.com/