Kr.e. 776 után. Az olimpiai játékok létezése ettől az időponttól kezdve bizonyítható történelmileg, de egy Olümpiában talált diszkosz feliratának tanúsága szerint már Kr.e. 1580-ban is rendeztek itt ünnepi játékokat, s valószínűleg ekkor sem először. Egyetlen ókori nép sportéletéről sem maradt fenn annyi szóbeli hagyomány és írásos dokumentum, mint a görögéről, leghíresebb sportünnepük, az olimpiai játékok eredete mégis a legendák homályába vész.
Az antik olimpián a birkózás kezdetben csak, mint az ötösverseny, a pentatlon utolsó versenyszáma szerepelt, palé néven. A pentatlon győztese nem biztos, hogy valamennyi, igen eltérő testi és lelki adottságokat igénylő versenyben (futás, távolugrás, diszkoszvetés, gerelyhajítás és birkózás) győzedelmeskedni tudott, ezért bajnok lehetett valaki akkor is, ha csak az utolsó versenyszámban a birkózásban maradt alul a többiekkel szemben. Ez magyarázza, hogy az antik pentatlon versenyzők közül mindössze egyről tudunk, aki a pentatlon birkózásban is győzött, ez is a gyermek versenyek egyik győztese volt: a spártai Eutelidász.
Ha a pentatlon birkózó versenyeket önállóan tekintjük, a versenyszám első győztese a spártai Lampisz volt. A leghíresebb pentatlon birkózónak pedig Philbrótosz bizonyult, aki ebben a versenyfajtában három olimpián is diadalat aratott. A pentatlon birkózás - éppen azért, mert egy (a mai értelemben vett) atlétikai versenysorozat részeként rendezték - különlegesen szigorú szabályokkal rendelkezett. Lényegében minden durvaságot, a kényszerítö fogásokat szigorúan tiltották. A pentatlonban sem alkalmazták a versenyzők súly, vagy életkor szerinti besorolását, a küzdőket sorsolással párosították. (Külön gyermek versenyt pentatlonban csak egyszer: a Kr.e. 628 olimpián rendeztek.) A pentatlon birkózásban kezdetben a küzdelem minden valószínűség szerint állásban folyt. Ezért "egyenes testtartású" birkózásnak orthopalé-nak, vagy sztadaipalé-nak nevezték. Az győzött aki ellenfelét a földre vitte, "földhöz vágta", de az is elég volt, ha csak térdre kényszerítette. Általában többször (rendszerint) háromszor kellett az ellenfelet "levinni". Az olümpiai küzdelem száraz homokkal felszórt sekély gödörben folyt, melyből ha valamelyik versenyzö kilépett a küzdelmet megszakították és a küzdőtér közepén újra indították.
Miután a pentatlon verseny nagyon nehéz, összetett küzdelem volt, kevés induló akadt, akinek alkata az atlétika más ágai mellett a birkózásra is igazán megfelelt. A jó atléták elhulltak a birkózó versenyeken, míg a jó és rátermett birkózók el sem jutottak a birkózó versenyekig. A legnagyobb ritkaság számába ment, ha valaki minden versenyszámban megállta a helyét. Ezért a birkózó versenyek népszerűsége magával hozta, hogy a birkózás, mint önálló, a pentatlontól független versenyszám is megjelenjék az antik versenyeken. Ez a birkózás azonban merőben eltért attól, amit az előbbiekben megismertünk.
A legjellemzőbb eltérés, hogy itt már nem elsősorban állásban folytatott, kiegyensúlyozott küzdelemről volt szó, hanem változatos, állva, vagy földön egyaránt zajló birkózásról, amely látványosabb és izgalmasabb volt elődjénél. "Talajmenti, vagy gurulós birkózásnak" (katopalé vagy küliszisz) nevezték, melynél az állásban kezdett küzdelem akkor is folytatódott, amikor a versenyzők a földre kerültek. Ebben nem az győzött aki két vállra fektette a másikat, (a két vállra fektetés, vagy leszorítás, mint küzdelmet eldöntő cél azért is valószínűtlen, mert hidaló versenyzőket nem találunk a képeken, szobrokon), hanem aki elérte, hogy ellenfele kényszerűségböl (kínjában), vagy egyszerűen a kimerültség miatt feladja a küzdelmet. A magadást az ellenfél testének ütögetésével, vagy a felemelt mutató, vagy középső ujjal, vagy kiáltással kellett jelezni.
Miután a küzdelmet feladni nagy szégyennek számított, ezért ez ritkán fordult elő. Azonban a bíró is véget vethetett a küzdelemnek, ha úgy látta, hogy valamely versenyző harcképtelenné válása miatt a viadal már eldőlt. Ezen a birkózáson már olyan versenyzők vettek részt, akik kifejezetten erre a versenyre készültek, (nem feltétlenül művelték az atlétika többi ágát), és ezért a pentatlon birkózásnál jóval keményebb küzdelem volt. A verseny keménységét korlátozó szabályokat a tiltások meglehetősen szűkszavú felsorolása jellemzi. A birkózás szabályait tartalmazó - Olümpiában 1964 és 1965 folyamán előkerült - töredékek első, megfelelően kiegészített sorai a következőképpen szólnak: "A birkózó nem törheti el ellenfele ujjait. Ha így tesz, a versenybíró azonnal üssön rá botjával, mindenhova üthet, kivéve a fejre. A vétkes csak a büntetés kifizetése után folytathatja a versenyt..." Mégis feljegyeztek egy olyan győztest, aki azzal a "korszakalkotó" fogással nyerte sorban mérkőzéseit, hogy egyenként kitördelte ellenfele ujjait.
A spártai Hipposthenés és fia, Hetoimoklés egy sor győzelmet arattak birkózásban az olimpiai játékokon. Hipposthenés első olimpiai győzelmét 652-ben aratta, a 37. olimpián a fiatalkorúak (paides) számára akkor első ízben megrendezett versenyen. Utóbb a felnőttek között sorozatban öt alkalommal szerzett koszorút a 39-43. játékokon, 624 és 608 között.
Hipposthenés tehát összesen hat olimpiai győzelmet aratott, akárcsak később a legendás Milón, aki azonban hatszoros periodos-győztes volt. Igaz, Hipposthenésnek erre még nem is nyílhatott lehetősége, hiszen a periodos másik három versenyét, a Pythiát, a Nemeát és Isthmiát csak később, 582-t követően alapították meg.
A fiú, Hetoimoklés öt alkalommal szerzett koszorút Olympiában a birkózó küzdelmek során; nevezetesen 604 és 588 között, a 44-48. játékokon. Az első győzelmét ő is, mint apja, még a fiatalkorúak között aratta. Tehát apa és fia abból a szempontból is nevezetesek, hogy mindkét olimpiai korcsoportban, a fiatalkorúak és a felnőtt férfiak (andres) kategóriájában is győzni tudtak. Fennmaradt forrásadataink szerint ők az elsők, akiknek ez sikerült.
Az argosi Cheimón birkózásban szerzett koszorút a 83. olimpiai versenyen, 448-ban. Második Olympiai győztesszobrát földije, Naukidés készítette el, egy másik alkotását pedig Argosban állították fel, ezt Nero Rómába vitette, utóbb Vespasianus a Pax templomában helyeztette el.
Kr. előtt 648-tól szerepelt az olimpiák műsorán egy különleges birkózás is, afféle egyesített birkózás és ökölvívás. A pankrationban az ökölharc és rúgások mellett, akár a földre tepert ellenfél ütlegelését is megengedték. Ez volt a legnehezebb, de talán legnépszerűbb versenyszám az olimpiák műsorán.
Az ökölvívásban és a pankrationban a harc feladására kellett kényszeríteni az ellenfelet. Ennek még a gondolata is elviselhetetlen volt egy spártai számára, így aztán az utóbbi két küzdősportban inkább részt sem vettek.
A pankration kemény sport, keményebb az ökölvívásnál, bár ebben nem egyértelmű a sporttörténészek álláspontja, van, aki szerint az ökölvívásnál több volt a halálos baleset. Ezt azzal magyarázzák, hogy mivel az ökölvívásban a versenyzők öklükre szíjazott vasdarabokat használtak, a pusztakézzel vívott pankration kevésbé volt veszélyes és kevesebb súlyos sérülést okozott.
Az ókori pankration nem azonos a mai, inkább látványosságnak számító pankrációval. Totális „bunyónak” mondhatnánk magyarul, ahol a szándékos ölést ugyan büntették, de enyhén. Hogy hány ökölvívó halt meg Olümpiában, nem tudni, két agyonütött sportolót mindenesetre posztumusz bajnoknak nyilvánítottak. Azáltal tüntették ki magukat, hogy inkább vállalták a halált, mint a küzdelem feladását. A pankrationban a földre kerülés után is folytatódott a birkózás, mégpedig addig, amíg valamelyik fél harcképtelenné nem vált. Mindent lehetett: végtagokat ficamítani, ujjakat törni, torkot fojtani és szemet kinyomni. S ha mindez nem használt, lehetett ököllel is ütni. Nem szívesen látta a közönség, ha egy pankrátor a megadás egyezményes jelét mutatta.
Az 564-es olimpián a phigaleiai Arrhakhión épp a lábujjait tördelte ellenfelének, amikor annak tökéletesen sikerült egy fojtásfogás. Ám a halott Arrhakhiónt kiáltották ki győztesnek, megkoszorúzva holttestét és szobrot állítva neki szüővárosában, mert utolsó leheletéig küzdött. Korabeli kommentátorok ezt a mérkőzést tekintették pályafutása igazi diadalának, mert már kétszer győzött korábbi olimpiákon pankrationban. Mindez az olimpiák virágkorában történt.
A mondák világán túl, a görög kultúra nagy alakjai közül számosan kerültek kapcsolatba a birkózással. Platon a filozófus (eredeti neve Arisztoklész) állítólag a Platon nevet széles vállai miatt kapta, amire valószínűleg a fiatal kora óta üzött birkózással tett szert. Ő egyébként az istmoszi játékokon első díjat nyert birkózásban. (Mások szerint a birkózó bajnok nem a filozófus, hanem azonos nevű unokája volt.) Euripidész a drámairó ugyancsak több birkózó verseny győztese volt.
A görög fiatalságot gymnasionok-ban tanították testnevelésre, és ennek során birkózásra is. Ebből a lányok sem maradhattak ki. Spárta városállamban, mely harciasságával messze kitűnt a többiek közül, már gyerekkorban felkészítették a fiúkat a 30 éves koruktól hatvanéves korukig tartó katonáskodásra. Katonai fegyelemben közösen nevelték őket, és a próbatételek között szerepeltek a rendszeres birkózó versenyek, mint a férfivá avatás szertartás része. Az olimpiák pentatlon és önálló birkózó, valamint pankration versenyeinek leghíresebb alakjait, győzteseit számtalan írásmű, kép és szobor örökítette meg.
A krotoni Milón népszerűségét a róla feljegyzett sok történet is igazolja. Ez a hatalmas termetű óriás a leghíresebb görög birkózó volt. Már Kr.e. 540-ben, (60. játék) 14 éves korában babérkoszorút szerzett Olümpiában a gyermekek birkózó viadalán. Mégsem az olimpiai játékokon aratott további hat győzelme tette öt híressé, hanem az, hogy a periodosz (a négy görög szent helyhez: -Delphoi, Iszthmosz, Nemea, és Olümpia- kötődő időszakos) játékokon egyaránt győzelmet aratott és elnyerte a periodonikész címet. Püthóban négyszer, Nemeában kilencszer, Iszthmoszban tízszer győzött. A krotoni Dameasz nevű szobrász Milonról készült kolosszális alkotását Olümpiában állították fel, - erről Pauszaniasz emlékezik meg.
Milonról egész legendavilág született. Feljegyezték róla, hogy egyszer diszkoszra állt, de nem akadt senki, aki képes lett volna onnan letaszítani. Máskor a fejére húrt tekert, majd lélegzetét visszatartva a fejébe tóduló vértől megduzzadt izmaival szakította szét az abroncsot. A szkanderhez hasonló mutatványban is jeleskedett: összeszorított markából az ott tartott gránátalmát senki sem tudta kivenni, miközben a gyümölcs sértetlen maradt.
Fennmaradt az a legenda is róla, hogy egy alkalommal négyéves élő bikával a vállán 1500 méter gyaloglás után érkezett a stadionba, ahol terhével még egy tiszteletkört futott, majd egy ökölcsapással az állatot letaglózva, húsát a tömeg jelenlétében megsütötte és megette. A bivalyerős óriás naponta 20 mina (kb. 9 kg) húst, ugyanennyi cipót fogyasztott, és 10 liter bort ivott hozzá. Állítólag a versenyek előtt bab alakú köveket nyelt le, hogy testsúlyát növelje. Azt mesélik, saját életnagyságú ércszobrát a vállán vitte Altiszba. (Ezeket a hihetetlen történeteket persze legtöbbször legyőzött ellenfelei és irigyei terjesztették, mert így akarták saját vereségük jelentőségét kisebbíteni.)
Halála - a mendemondák szerint -, valóban különös volt. Már idős korában, egy erdőben, ékekkel szétfeszített fatörzsre akadt. Hogy erejét kipróbálja, a hasadékba nyúlva megkísérelte szétfeszíteni a fát, ami részben sikerült is: az ékek kihullottak, de ennek nyomán a fatörzs összezárult, és végzetes fogságba ejtette a nagy erejű hőst. A védekezés lehetőségétől megfosztott Milont az éjszaka farkasok tépték szét.
Egyébként Milónt nem szabad üresfejű izomkolosszusnak elképzelni. Kitűnő énekes és muzsikus volt, sőt a fizikáról könyvet is írt. Krotonban a városállam hadseregének parancsnokaként szolgált. Húsz éven át nem akadt legyőzője az Olümpiai játékokon. Csupán 512-ben a 67. játékokon, 45 éves korában maradt egyszer alul fiatalabb honfitársával Timaszitheosszal szemben. Halála sem volt olyan romantikus, mint azt előbbiekben ismertetett legenda mondja, valójában politikai ellenfelei rágyújtották a házát és bennégett.
A krotóniak Kr.e 588-488 között gyakran tűntek fel a győztesek között. Itt (a mai dél-Olaszországban található Crotone városka) létezett ugyanis akkoriban egy filozófiai-politikai szekta, amely széles körben terjedő tanításaiban az ifjak állami szolgálatra alkalmassá tételét hirdette. Az állandó testedzést új, húsételeken alapuló táplálkozással egészítették ki, sportiskolákat szerveztek.
A spártai Hipposzthenész a 37. olimpián (Kr.elött 632) az akkor első ízben megrendezett gyermek birkózó verseny győztese volt. A 39-42. (Kr.e.624-608) olimpiákon még öt alkalommal lett felnőtt bajnok birkózásban. Fia, Hetoimoklész ugyancsak ötször lett olimpiai bajnok a birkózó versenyeken. A pellenei Khairon négy olimpiai győzelmet aratott. (106-109. olimpia, Kr.e. 356-344) Az alexandriai Izidorosz a 177. olimpián (Kr.e.72.) nyert, de miután soha, egyetlen alkalommal sem tudták földre vinni, a legyőzhetetlen nevet kapta.
Az alexandriai Sztraton nemcsak birkózásban, de pankrátionban is győzött. Rajta kívül csak hat olyan atléta akadt, aki mindkét verseny (birkózás és pankration) győzteseként olajágat kapott: Káprosz, a 142. olimpián,(Kr.e.212), a rodoszi Arisztomenész (156.olimpián, Kr.e. 92), a magnéziai Protofanész (a 172. olimpián, Kr.e. 92-ben), az alexandriai Marion (a 182. olimpián, Kr.e.52-ben), a káriai Ariszteasz (a 198. olimpián, Kr.u.13-ban), végül a kilikiai Nikosztrátosz a 204. olimpián, (Kr.u.37-ben.)
A birkózók kezdetben ágyékkötőt viseltek, később, mint az antik olimpiák minden résztvevője: teljesen meztelenül mérkőztek. A sportversenyeket az ifjúság nevelése mellett a hadrafoghatóság fenntartásának fontos eszközeként kezelték. Valószínűleg ezért tiltották a nőknek még csak a jelenlétét is a versenyeken, nemcsak versenyzőként, de még nézőként is. Ezt olyan komolyan vették, hogy halálbüntetéssel fenyegették a szabály ellen vétőket, és hogy a nők álruhában, versenybírónak öltözve se játszhassák ki a tiltást, elrendelték: még a versenyzők közelében tevékenykedő bíróknak is meztelenre kell vetkőzniük. A tiltás nem a nők ellen irányult, amit az is bizonyít, hogy évente rendeztek külön női (elsősorban könnyű atlétikai és futó-) versenyeket és játékokat, sőt Spártában rendszeresen tartottak versenyeket (még birkózást is) a serdületlen fiúk és lányok között.
A görög birodalom szétzüllésével egyidőben a híres versenyjátékok, köztük az olimpia is jelentőségét vesztette. A római korban Görögország a birodalom gyarmatává lett. A római hódítást követen hanyatlásnak indultak a hellén sportversenyek. A játékokon kevés kivétellel már csak hivatásos atléták indultak. A versenyzés pénzkeresetté, foglalkozássá silányult. Elsődlegessé vált az eredményhajhászás és a közönségsiker. Az olimpiai stadionban azonban sohasem rendeztek állat- és gladiátorviadalokat. A szakrális őrületté fajult cirkuszt a római császárság züllesztette hatalmi eszközévé.
A császárok korában az Olümpiai játékokat már a pénzdíjas versenyek, a korrupció, az erkölcsi züllés és a kegyetlenség eluralkodása jellemzi. A könnyűatlétika számait melőzik, a birkózás, ökölvívás és a pankration mellett a kocsiversenyek a legnépszerűbbek.
Néhány császár, köztük pl.: Néró "részt vesz" az Olimpián, és győzelmet arat az ő testére szabott versenyszabályoknak köszönhetően. Ez azonban már csak cirkusz, alkalom a talpnyalóknak az isteni uralkodó iránti odaadó csodálatuk kifejezésére, vagy egyszerű szadista kéjelgés az elvadult versenyek véres látványosságaiban. A korai kereszténység eszméivel összeegyeztethetetlennek látszó, a régi istenek kultuszával, a pogány szertartásokkal összefonódó versenyeket végül is Theodózius császár tiltatja be Kr.u.393-ban. Ezzel egy időre a görög birkózó hagyományok is feledésbe merülnek.
Forrás: http://klinda.site.aplus.net
