A keresztes háborúk korában már valódi erénynek számított a harci ügyesség, a testi erő. A lovagok - ha nem vívtak csatákat - egymással mérkőztek meg lovagi tornákon, így tartva fenn az állandó harckészültséget. A lovagi tornák elsősorban fegyveres, lovasviadalok voltak, de az erre való felkészülés eszközeként a birkózás is szerephez jutott. Nemegyszer a lakomák, ünnepek közönségét szórakoztatták az erejükkel nem bíró fiatalok, akik többnyire virtuskodásból, vagy, hogy felhívják magukra valamelyik uralkodó, vagy főúr figyelmét, "ölre mentek".A fiatal katonák, az apródok kiképzésében ekkor is nagy szerepet játszott a birkózás, melyet némelyek művészi fokra tökéletesítettek.
Középkor
Dürer metszetein önvédelmi birkózó fogásokat látunk. Ebben az időben a birkózás gyakori szórakozás volt a nemesek és az egyszerű köznép körében egyaránt. A jobbágy nép birkózására vonatkozólag nagyon kevés adatunk van. Annyi azonban bizonyos, hogy a jobbágyság körében is kedvelt volt a birkózás.
A népi birkózáshoz számíthatjuk a harcosok körében dívó birkózást is, hiszen a harcosok is a nép köréből kerültek ki, s onnan hozták magukkal a birkózás szeretetét, amelynek a harcok szüneteiben hódoltak. Természetesen más- más birkózásról van szó: míg a nemesek tankönyvekből elsősorban az önvédelmi jellegű birkózást gyakorolták (meglehetősen kemény és támadó jellegű fogásokkal), a parasztlegények virtusból álltak ki egymással olyan tusakodásra, mely a szabályokkal, a sportszerűséggel édeskeveset törődött.
Néha a csatákat megelőzően -afféle előzetes, lélektani hadviselésként- a szembenálló seregek legjobb birkózói álltak ki mérkőzésre, és küzdelmük volt a vérre menő ütközet bevezetője. Így maradt fenn Botond emléke is, (Kézai Simon krónikájában), aki a csata előtt párviadalt vívott a leghíresebb bizánci birkózóval és győzelmet aratott.Történeti adat, hogy a kalandozó magyarok 926-ban St. Gallen alatt a harc után különféle játékok közepette birkózásban is mérkőztek egymással. Botond pedig Bizánc kapujánál egy görög óriással szintén birkózásban mérte össze erejét és le is győzte a nálánál termetre sokkal nagyobb ellenfelét.
Amikor a portyázó magyarok Konstantinápoly falainál letáboroztak, hogy előkészítsék a vár ostromát, a bizánciak egy nagy erejű görögöt küldtek ki, azzal, hogy egyszerre két magyarral is hajlandó kiállni, hogy birkózásban földhöz verje őket. Botond vitéz a kérkedő szavaktól megdühödve buzogányát a várkapuba vágta és azon akkora nyílást ütött, hogy a görögök nem tudták kijavítani, ezért azt mondták, megörökítendő csudaként inkább megtartják. Botond ekkor egyedül, fegyvertelenül kiállt a görög birkózó bajnokkal. Amikor az gúnyolódva megkérdezte, hogy miért nem vesz maga mellé egy társat is, Botond elveszítette türelmét, és rárontott a nála sokkal nagyobb termetű óriásra.
"Alig birkóztak egy kis órát", a görög földre terült, és többé nem bírt felkelni. Ennek láttán a bizánci császár és az udvari előkelőségek, akik a várfalakról szemlélték a küzdelmet, szégyenkezve elvonultak. "Jóllehet, hogy a földhöz vágott görög tört karokkal ugyan, de életben maradt, mégis ez a viadal lőn oka halálának."-írja a krónika.
Magyarországon, az árpád-házi királyok közül Szent László királyról jegyezték fel, hogy kiváló birkózó volt. A kunnal való birkózását szép iniciálé is megörökítette.
Pugilizmus
Az egyiptomiakkal és kínaiakkal kapcsolatban írtuk, hogy gyakran csaták előtt legkiválóbb harcosaik bajvívásban mérkőztek meg, és gyakran ez döntötte el a csatát is, igazi csata nélkül.
Ez elevenedhetett fel a kora középkorban, amikor a birkózás gyakran vitás ügyek elrendezésre is szolgált. No nem a vitatkozók birkóztak meg egymással, hanem a perben álló felek díjbirkózókat, hivatásos verekedőket : pugilokat (birkózók, ökölvívók) állítottak ki egymással szemben, akiknek viadala döntötte el a vitát. Akinek a bajvívója győzött, annak lett igaza.
Az Árpád-házi királyok idején ez teljesen bevett gyakorlat volt. A pugilok küzdelme döntötte el a bonyolult birtokpereket, amelyekben a királyi kancelláriak minden bölcsessége csődöt mondott. Ilyenkor a peres falak porondra állították a maguk pigiljait. Ezek persze a párviadal minden fortélyát ismerő, hatalmas erejű, ravasz és tapasztalt fickók voltak. A vesztes, ha egyáltalán túlélte a mérkőzést, attól fogva életfogytiglan tejbegrízre volt ítélve, mert fogai biztosan ottmaradtak a véres fűrészporban.
Krúdy Gyula, a neves író családjának leghíresebb hőse egy ilyen pugil volt, és büszkén mondta róla: az én ősöm, mindig győzött. Mint a Toldiból is ismerjük, később a királyok becsületéért is bajvívók harcoltak meg egymással.
Középkori birkózás játékok
1507-ben Landshutban kinyomtattak egy könyvet "Grübeln" címmel. A kiadó, Hans Wurm egy ismeretlen szerző tollából különleges birkózást ajánlott testedzésként: a gödör birkózást. A grübeln szó a köznyelvben akkoriban tapogatózást, fogdosást, jelentett, de jelentette azt a kis gödröt is, melyben a birkózónak egyik lábával be kellett állnia a küzdelem előtt. A játék célja az volt, hogy a gödörben támaszkodót ellenfele onnan kiszorítsa, vagy kiemelje. "Nyúlj át a jobb kezeddel a jobb vállán és ragadd meg hátul a zekéjénél, ugorj jobb lábaddal a lábai közé, és gáncsold el a gödörben támaszkodó lábát és úgy taszítsd ki onnan, hogy közben a jobb kezeddel a zekéjénél fogva felemeled!" Mindeközben a támadó csak egyik lábával érinthette gödörben álló társát. Küzdelem során nyilván váltogathatta ezt a lábát
Reneszánsz
A reneszánsz életfelfogás már nem tiltotta az élet szépségeinek, örömeinek élvezetét. Ismét eszmény lett a szép, egészséges ember, a testtel, a testi erővel és egészséggel való törődés. A gazdag királyi és főnemesi udvarokban, a vérbő mulatozásokhoz kapcsolódva divat lett a birkózás a hetvenkedő főurak, udvaroncok, katonák, vagy szolgáik, nemegyszer a bohócok, törpék között. Megjelentek a hivatásos birkózók, erőművészek is, akik gyakran az uralkodók, főurak legszűkebb udvartartásához tartoztak.
Mátyás király zsoldos seregében is dívott a birkózás. A híres fekete sereg harcosai a futás, a lovaglás és a kőhajítás mellett állandóan gyakorolták a birkózást is.
A régi görög birkózást Mantovában a XV században Vittorino da Reltre (1378-1446) olasz humanista tudós élesztette fel. Ez már szabályokhoz kötött küzdelem volt, ami hamarosan Olaszország-szerte elterjedt. A mantovai birkózó iskola eredményeivel Galeotto Marzio, egy kalandos életű olasz ismertette meg Mátyás királyi udvarát és a főurakat. Ő maga fiatal korában egész Olaszországot bejárta és birkózó versenyeken vett részt, sok győzelmet aratva. Galeotto Marzio Ferrarában ismerkedett meg Janus Pannoniussal, humanista költőnkkel (a későbbi pécsi püspökkel), aki elhozta őt a királyi udvarba, ahol hamarosan nagy népszerűségre tett szert bővérű humorával, elmés tréfáival, a király iránti lojális irodalmi működésével, és természetesen eleinte: birkózó sikereivel is.
Egy alkalommal, amikor az udvar Esztergomban időzött, egy Halesus nevű hivatásos birkózó érkezett a városba és magát mutogatva mindenkit versenyre hívott. Az udvaroncoknak kapóra jött, hogy a nagyhangú és kövér külsejű (ekkor már ötven éves) Galeottót, aki sokszor kérkedett olasz országbeli birkózó sikereivel most megtréfálhatják, ezért követelték, álljon ki Halesussal. Galeotto Marzio szabódott egy darabig, de amikor látta, hogy jövője függ attól, hogyan végződik a rákényszerített viadal, ráállt. A nagy tömeg előtt lezajló versenyen azután erejét összeszedve a földhöz vágta az elbizakodott Halesust.
Ugyancsak Mátyás király idejében, amikor a nagy magyar reneszánsz uralkodó a cseh Podjebrád ellen harcolt és Spielberg várát támadta, béketárgyalásokra került sor, melyen vallási kérdésben kerekedett vita és kishíjján de majdnem birkózómérkőzés döntötte el a hadjárat sorsát.
Bonfini krónikája ezt így meséli el:
"Ebéd eljött, amikor egy magyar és cseh bohóc mulattatta tréfáival a két királyt, Zdenko, Csehország kormányzója - aki katolikus volt és Mátyás nagy tisztelője - azt ajánlotta, a két bohóc közötti birkózással döntsék el, melyik hit a kiválóbb: az óhitű katolikus, vagy az új hit: a huszitizmus. A pápa követe nagyon zokon vette, hogy a hitvitákat bohócok viadalával akarják eldönteni, a két jókedvű uralkodó azonban belement a tréfába, és mindegyik szóval és tapssal biztatta a maga bohócát. A magyar kisebb termetű volt, a cseh jól megtermett óriás.
Miután egyforma bátornak tűntek, mindenki azt hitte, a cseh hatalmas súlyfölénye fogja eldönteni a küzdelmet. A bohócok derekasan küzdöttek, kézzel lábbal, cselvetéssel. A versenyzők nemigen bírtak egymással, hol a cseh, hol a magyar ragadta meg a másikat, nagyot csavarintva rajta. A két tábor fennhangon, nagy lármával biztatta birkózóját. Végül is a magyar, akinek legszentebb hite nagy erőt adott, felnyalábolta ellenfele hatalmas testét és a levegőbe emelte, hogy odavágja. Ebben azonban egy közelben álló cseh ember megakadályozta. Zdenko aki a versenybíró szerepét töltötte be, ekkor dühében pofonvágta a beavatkozót, mire rettenetes lárma keletkezett és mindkét tábor fegyver után nyúlt. A fejedelmek közbelépésére azonban letették a fegyvert. Podjebrád megdorgálta Zdenkot, hogy ilyen botrányt okozott, és mindkét tábor békésen a lakomához ült."
A török- és a Habsburg-hódítás korában, a XVI-XVII. században a népi testkultúra folytatói és továbbterjesztői a végvárak harcosai voltak. A nép sorából kikerült végvári vitézek a harcok szüneteiben vívással és birkózással készültek a további helytállásra.
Forrás: http://klinda.site.aplus.net